Tehát annak (az uborkaszezonnak) ellenére jövő hét szerdán az Operaházban Seregi Szentivánéji álom című Shakespeare-átdolgozását nézem meg és írok majd róla.
Olvassátok sokan!
Tehát annak (az uborkaszezonnak) ellenére jövő hét szerdán az Operaházban Seregi Szentivánéji álom című Shakespeare-átdolgozását nézem meg és írok majd róla.
Olvassátok sokan!
Ígéretünkhöz híven megnéztük június 12-én pénteken a Rómeó és Júliát az Operaházban. Az előadás különleges volt, méghozzá azért, mert annak végeztével a színpadon adták át először a tavaly elhunyt ifj. Nagy Zoltán emlékére alapított, a "Nagy alakításért" névre keresztelt díjat. Azt is leírom majd, ki kapta, de előbb kénytelen lesz a kedves olvasó átrágni magát a következő pár soron, amiben a pénteki előadásról írok.
Sajnos nem a pesszimizmusom, hanem tények mondatják ezt velem. Itt ugyanis egy olyan kezdeményezést láthatunk, ami könnyen ismertebbé tehetné a hazai kortárs táncot, táncosokat.
A történet dióhéjban arról szól, hogy a Livestream.com segítségével bárki élőben közvetíthet bármit az interneten, amit felvett egy (vagy akár több) kamerával. Ingyen. És persze utólag visszanézhető minden közvetítés.
Ennek akár az is lehetne a hatása, hogy a sok elmélkedés után megszületett, sokat próbált darabokat a szokásos kettő-négy alkalom helyett akárhányszor megnézhetnék az érdeklődők. Ráadásul azon az átlagosan száz nézőn kívül (ha a bemutató a Trafóban volt, akár ötszáz is lehet ez a szám!), olyanok is láthatnák élőben az előadást, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudtak elmenni a premierre (akár még vidéki lakosok is).
Van hová fejlődni.
Tavaly, március 28-án elhunyt az Operaház egyik legzseniálisabb művésze, ifj. Nagy Zoltán.
Nemrég díjat alapítottak a művész emlékére. Az elismerést az Operaház táncosai kaphatják, odaítéléséről az "ifj. Nagy Zoltán Alapítvány a Táncművészetért alapítvány" kuratóriuma és a művész özvegye és édesapja közösen (Soós Erika és Nagy Zoltán) dönt.
A díjat először június 12-én, pénteken, az Operaház színpadán a Rómeó és Júlia előadás végén adják át.
Ha minden jól megy, az előadást megnézzük és írunk majd róla. Természetesen a díj átadásáról is.
Híresneves együttes jött a Művészetek Palotájába Svédországból bemutatni, hogy hol tart a hazánkban a fejlődés alacsonyabb szintjén álldogáló modern tánc. Természetesen a szintek meghatározása önkényes is lehet, de ha szigorúan csak a mérhető dolgokat vesszük tekintetbe, mint például a táncosok technikai felkészültsége, akkor nem nagyon van helye a vitának. (Ez a gyönyörű körmondat annyit akarna jelenteni, hogy külföldön sokkal jobb táncosok vannak.)
A Trafó 200% tánc címmel sorozatot indított. A szervezők idén három előadást terveznek, melyeknek célja, hogy a kortárs táncot olyanokkal is megszerettessék, akik eddig nem találkoztak vele, vagy csak olyan darabokat láttak, melyek merészsége, elvontsága, esetleg sikerületlensége elvette a kedvüket a további kísérletezéstől. Ennek a sorozatnak a második darabja Hofesch Schechter vendégszereplése két koreográfiájával, az Uprising-gal és az In your rooms-szal.
Mellékvágány: a kezdeményezés dicsérendő, azonban nem tudom, mennyire van esélye a kortárs tánc eseményeit nem kifejezetten követő embernek a két előadás valamelyikére jegyet vennie. A jegyek gondolom gyorsan fogytak, pénteken telt ház volt, valószínűleg szombaton is. Így is maximum 600-800 ember láthatta a művészeket. Ennyi idő alatt tehát tömegeket sajnos nem lehet megtéríteni, de ez nem a kezdeményezés, hanem a hazai kortárs előadóhelyek problémaköréhez vezet. Vissza a fősodorba.
A csapat vezetője-koreográfusa izraeli, de Angliában él, alkot és szerez hírnevet magának napjainkban – utóbbit igen gyorsan. Hogy miért robbant be gyorsan a köztudatba, az az est első darabjának körülbelül a huszadik másodpercében válik érthetővé. A színpadon füst gomolyog. Minden néző a helyére ül, pár perc várakozás, majd vaksötét. Nem amolyan félhomály, mint általában a színházakban szokott lenni, hanem teljesen sötét. Ahol még a szomszédot sem látjuk. Aztán hirtelen éktelen hangos dübörgő zene, szembevakító reflektorok és a fényből tökéletesen egyszerre felénk masírozó hét férfi. Körülbelül ennyit tud megjegyezni és pontosan írásban visszaadni az ember az Uprising című koreográfiából kamera nélkül, ugyanis ezután egy körülbelül negyven percig tartó folyamatosan pörgő, elképesztő sebességgel zajló táncorganizmus következik. Érthető tehát a koreográfus válasza egy interjúban a kérdésre: hogyan kell nézni darabjait. Válasz: mintha egy óceánt néznének.
Nincsenek a hagyományos értelemben vett, egymástól jól elhatárolt szólók, duettek, csoportos táncok. Helyette az egyik jelenet átfolyik a másikba, az a harmadikba, etc., mindez olyan tempóban, hogy a történteket nem lehet elemezni, értelmezni. Egyet lehet tenni: hagyni, hogy hasson ránk, amit látunk. Hét férfi táncos szerepel a darabban. Azért fontos hangsúlyozni a férfi szót, mert ennyire férfias koreográfiát (a táncosok, vagy a mozdulatok miatt, nem tudom, valószínűleg mindkettő kellett hozzá) rég láttam. Folyamatosan lüktető életerő, energia, férfiasság áradt minden mozdulatból.
A koreográfus erősen épít a fény-árnyék, illetve a színpadon terjengő füstnek köszönhetően inkább a félhomály/árnyék ellentétre. Különböző lámpák különféle alakzatokat hasítottak ki a színpadból és általában ezek a fényalakzatok jelölték ki az épp aktuális tíz-húsz-harminc másodperc történéseinek terét, aztán szépen átmosódtak egy másikba. Táncosok ki-be, mindezt olyan professzionális időzítéssel, pontossággal, tökéletesen egyszerre, hogy az Uprising éppen tartalmazhat magvas gondolatokat, de nem hinném, hogy sokan ültek a nézőtéren, akik ezeket megtalálták. Annyira letaglózó a táncosok tudása, teljesítménye, hogy másra nem jut a figyelmünkből. Természetesen szót kell ejteni a darab egy másik különlegességéről: a koreográfus által kreált nyelvről, mely férfiasan kemény és ugyanakkor néha olyan mozdulatokat is tartalmaz, mint ahogy a higany folyik egyenetlen talajon. Nehéz szavakba önteni. Mindenesetre a táncosok tökéletes technikai tudásán egy másodpercig sem ütött át a klasszikus balett, mint nyelv. Semmiféle merevség, egyenes tartás sehol, mintha a táncosoknak nem lennének csontjai.
A szünet utáni második darab, az In your rooms gyakorlatilag az első folytatásának tekinthető. Immáron vannak nők is a színpadon (bár ugyanúgy mozognak, mint férfitársaik és nőiségük szinte egyáltalán nem kap szerepet a koreográfiában), de a jelmez ugyanaz (lezser utcai ruhák plusz zokni), a füst, a félhomály, a fény-árnyék játék, a mozdulatok, minden ugyanarról a tőről fakad. Vannak konkrét utalások is az Uprising-ra mozdulatok formájában, nyilván nem véletlenül. A zene (kifejezetten hangos, lüktetésre és zajokra épülő egyveleg) is hasonlít az előző darabéhoz, azonban itt valaki néha beszél; ráadásul olyasmiket mond, amik a darab lényegét próbálnák megvilágítani. Persze kortárs előadás lévén nem mindig érthető a beszéd, ne érezzük biztonságban magunkat egy percre sem. Mindenesetre amikor igen, sokszor vicces, sokszor elgondolkodtató, amit hallunk.
A darab mozgásvilága tökéletesen ugyanaz, mint az elsőé, de itt elég sok olyan jelenetet láthatunk, ahol a táncot próbálja háttérbe szorítani a közlendő. Ilyen például, amikor a háttérre vetítik a darab címét, a színpadon pedig mindenki egyedül, a másiktól elválasztva szakadatlanul ugyanazokat a mozdulatokat végzi. Nem kell túl nagy kombinációs képesség, hogy találjunk egy megfejtést: itt a modern nagyvárosi életet élő emberek kiüresedett, magányos életét látjuk, mindenki a saját szobájában egyedül küzd, ki tudja, miért. A probléma az, hogy a tökéletesen egyszerre és pontosan zenére végzett mozdulatok szépsége és sebessége annyira lenyűgözi a nézőt, hogy hiába a nyilvánvalóan jelenlévő gondolatiság, hiába akar kétségbeesetten üzenni az alkotó, hiába a humor itt-ott (például a színpad közepén áll egy táncos, kezében egy tábla: „Don’t follow leaders!”, majd két perc után, mire az ember tényleg kezdi magáévá tenni a gondolatot, végiggondolni a történelem folyását, hogy mi lett volna, ha hiába kiabálnak a vezérek a pódiumokról, senki nem bagózik rájuk, na ekkor megfordítja a táblát és ezt olvashatjuk: „Follow me!”), a technika és a koreográfus mozgásvilága mindent felülír. Az emberszabású majmok, vagy előemberek testtartásában körbe-körbe ugráló, törzsi körtáncokra hasonlító rítusból kitörő és folyékony anyaggá váló testek csodája minden egyebet feledtet.
Döbbenetesen képzett, csodálatos táncosokkal, két lendülettől és életerőtől lüktető darabot láthattunk, de ha Hofesch Schechter gondolatokat szeretne közölni velünk, akkor vagy rosszabb táncosokat kellene keresnie, vagy könyvet kellene írnia. Ettől függetlenül azokat, akik ott voltak a Trafóban ezen az estén, valószínűleg tényleg sikerült megnyerni a kortárs tánc számára.
PR-Evolution - Merengők
Kun Attila az egyik kedvenc magyar táncosom. Már annak idején, az Opera táncosaként is nagyon szerettem - Seregi Rómeó és Júliájában Mercutióként felejthetetlen. Egy idő után külföldre ment és a Rambert Dance Companynál, az egyik legismertebb kortárs együttesnél töltött pár évet táncosként. Miután hazatért külföldről, együttest alapított. Azt mondta, a hazai kortárs táncéletből hiányzik az a vonulat, amit külföldön a Rambert Dance Company képvisel. Az a vonulat, ahol nem meztelenkedéssel, földön fetrengéssel akarja helyettesíteni az előadó a tánctudást, hanem a technikai tökéletesség az alap, amire építkezni próbál. Adott esetben akár a földön, akár meztelenül - teszem hozzá én. A társulat neve PR-Evolution lett. Pár év után Kun Attila itthagyta hazánkat - készült vele egy interjú az okokról, ha valakit érdekel, itt olvasható. Tanulságos olvasmány. Az együttes itthon maradt, én pedig elmentem megnézni, mi lett velük vezető nélkül.
A huszadik század egyik legzseniálisabb koreográfusa, a kiüresedett klasszikus balett egyik megújítója, legendás művész és nőcsábász, a New York City Ballet alapítója. Hosszú idő után darabjai ismét láthatók hazánkban.
Kissé megijedtem, amikor megtudtam, hogy Balanchine-estet tervez az Opera. Balanchine alkotta meg a szimfonikus balettet, azaz a színpadi tánc azon formáját, ami semmi másról nem szól, csak magáról a szép mozdulatról, a táncba öntött zenéről. Ennél fogva egy módon adhatóak csak elő Balanchine művei: teljes tökéletességgel. Darabjai csak akkor működnek, ha minden pontosan ott, akkor és úgy történik, ahogyan azt a mester kitalálta. Szólistából van az Opera társulatában, aki képességeit tekintve alkalmas Balanchine-t táncolni, azonban amikor arról van szó, hogy több táncosnak kell egyszerre emelnie a kezét/lábát, a társulat általában bajba kerül.
Kis szünet és kitérő után ismét tollat ragadok. Rögtön egy érdekfeszítő beszámolóval nyitok az operaházi Balanchine estről, majd pár nap múlva a PR Evolution Merengők című darabjáról olvashattok majd.
Remélem, jöttök és olvastok majd.
Regényből balettet... nem egyszerű feladat. Főleg ilyenből, amiben több szálon fut a cselekmény, ráadásul világnézeti mondanivalóval van tele. Pártay Lilla azonban kísérletezett, és zseniális darabot alkotott az Anna Kareninából. Legalábbis ez volt a véleményem három éve, amikor először láttam az előadást. Most újra megnéztem, új szereplőkkel.
A darab cselekménye a regény történetének az a szála, amely Anna és Vronszkij szerelmét, Anna férjével - és a társadalmi konvenciókkal - való szakítását, majd ezen események tragikus végkimenetelét meséli el. A többi szereplő csak annyi időre jelenik meg a színen, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a szerelmi szál teljes és érthető maradjon. Emiatt például Kitty és Levin szerelme, egymásra találása nincs olyan mélyen kibontva, mint a regényben, továbbá nem jelennek meg Tolsztoj gondolatai a világról, az ideális társadalomról vagy például a jobbágykérdésről. Tiszta szerencse, hiszen ezzel feleslegesen kuszává, táncszínpadon érthetetlenné lett volna a darab, mint Pártay nemrég készült, Elfújta a szél című balettje.
A darabra sok helyen jellemző a régi és új vegyítése. A zene Pjotr Iljics Csajkovszkij művén alapul, alkalmanként az Amadinda együttes betétei színesítik. Nem mindenhol értettem, hogy milyen dramaturgiai oka van a zenei stílusváltásnak, de az ötlet jó. A mozgásanyag alapja a klasszikus balett, megfűszerezve a modern tánc és a koreográfus jellegzetes mozdulataival. Az előadás erejét azonban nem a lépésanyag, hanem az adja, ahogy az alkotó ki tudta választani a regénynek azokat a kulcsjeleneteit, amelyek a színpadon beszéd nélkül is hatnak. Egyes jelenetek esetében az is előfordult, hogy a regényben olvasottakat tovább árnyalták a színpadon látottak, új érzések, gondolatok születtek a nézőben. A díszlettervező Kézdy Lóránt és a jelmeztervező Schäffer Judit egy, a regény hangulatához hű, a XIX. századi orosz arisztokrácia életkörülményeit imitáló környezetet alkottak, ami nagyon jól passzol Pártay Lilla koreográfiájához.
Ahhoz azonban, hogy az előadás működjön, életre kell kelteni. A táncosok sajnos nem hozták létre a színpadon azt a feszültséget, amit pár éve tapasztaltam. Annak idején Hágai Katalin (Anna) és Bajári Levente (Karenin) szakítása a darab egyik érzelmi csúcspontja volt; most csak vártam, vártam, majd a jelenet különösebb események nélkül befejeződött. Kozmér Alexandra nem ért fel Hágai Katalinig Annaként, azonban sem technikailag, sem színészileg nem találtam különösebb kivetnivalót alakításában. Vele ellentétben Macher Szilárd sajnos nem tudott mit kezdeni a megcsalt férj, Karenin szerepével: a lépések, mozdulatok üresek maradtak, nem sikerült életet vinni azokba. Boros Ildikó Kitty szerepében a tőle megszokott precizitással táncolt, csak dicsérni tudom. Partnere, Medvecz József azonban sajnos egyelőre nem tudott felnőni Levin szerepéhez. Bár - ellenben a regénnyel - a darabnak ő csak mellékszereplője, lehetett volna emlékezetesebb az alakítása. Pár év múlva, érettebb táncosként talán más lesz a helyzet. Folyamatosan értetlenül állok Keveházi Krisztina szerepeltetése előtt, ugyanis kisebb szerepekben, mint jelen esetben Dollyé, táncosként még meg-megállja a helyét, de a színészet ellen úgy tűnik, beoltották. Ezen az estén is ezt bizonyította.
Szólni kell a karról is, hiszen ebben a darabban a megszokottnál sokkal nagyobb szerepet kapnak a férfitáncosok. A katonatáncot egészen jól adták elő, de valaki megpróbálhatna végre valami ritmusérzéket csepegtetni ezekbe a táncosokba. Sokat ront az élményen, ha az egyszerre végzendő mozdulatok összevissza fejeződnek be.
A három évvel ezelőtti szereposztás varázslatához képest ez az este csalódás volt, de ha a semleges néző szemével próbálom nézni, akkor egy korrekt, szerethető előadást láttam. Így mindenképp ajánlanom mindenkinek, aki szereti a cselekményes táncot, esetleg a regényt.