Ígéretünkhöz híven megnéztük június 12-én pénteken a Rómeó és Júliát az Operaházban. Az előadás különleges volt, méghozzá azért, mert annak végeztével a színpadon adták át először a tavaly elhunyt ifj. Nagy Zoltán emlékére alapított, a "Nagy alakításért" névre keresztelt díjat. Azt is leírom majd, ki kapta, de előbb kénytelen lesz a kedves olvasó átrágni magát a következő pár soron, amiben a pénteki előadásról írok.
Kevéssel több, mint egy éve is láttam ezt a darabot, akkor épp Volf Katalin operaházi pályafutásának 25. évfordulóját ünnepelték a színpadon az elődás végén. Idén is megnéztem, mint már sok más alkalommal és ismét nem csalódtam. Magáról a koreográfiáról nem sok újat lehet elmondani: Seregi László zseniális rendező, koreográfus, mozgalmas, izgalmas, érthető balettet készített Shakespeare unalomig ismert darabjából. A jelmezek és díszletek sem túl meglepőek azok számára, akik láttak már Seregi-féle Shakespeare feldolgozást. A Makrancos Kata és a Szentivánéji álom is sok hasonló jelmezzel, díszletelemmel bír. Előbbi esetében kifejezetten jó példa a makrancos menyasszonyt és férjét összeadó pap és Lőrinc barát karaktere közötti hasonlóság, főleg, ha mindkettőt Rotter Oszkár, az Operaház alkatilag erre a szerepre teremtett karaktertáncosa formálja meg.
Az általam elméletben összerakott ideális szereposztástól nem sokban tért el a pénteki (nem tudom, láttam-e ezeket a táncosok együtt, vagy csak a sok előadás alapján gyúrtam össze). Sajnos ifj. Nagy Zoltán már nem lehetett itt (Rómeó szerepével búcsúzott ettől a színpadtól), helyette Rómeóként Bajári Levente hozta a tőle megszokott minőségben a szépen megformált szerepet. Hiányoltam még Kun Attila Mercutióját, bár Cserta József alakítása nem sokkal maradt el tőle. Valószínűnek tartom, ha nem láttam volna előtte mást, akkor le lettem volna nyűgözve Cserta Mercutiótójától is, azonban így ismét csak ez maradt: jó-jó, de azért Kun Attilával egészen más... Júlia apjaként Szakály Györgyöt kedvelem legjobban, bár néha túl agresszívnek tűnik a figurája. Helyette ezen az estén Balikó Istvánt*. Paris szerepe kissé kilóg nálam a sorból, ugyanis ez az egyetlen a főbb szerepek közül, amelyre nincs titkos favoritom. Valószínűleg az ok az lehet, hogy a koreográfus (és annak idején a dráma szerzője) nem alakította túl karakteresre ezt a szerepet. Macher Szilárd eltáncolta, amit el kellett, de nem hagyott mély nyomot bennem az alakítása (a tisztesség kedvéért leírom, hogy ezzel teljesen ugyanígy voltam, bárkivel, bármikor láttam ezt a darabot, tehát ez nem feltétlenül Szilárd hibája...)
(Kis kiegészítés annak, aki esetleg az internetről szerzi az információit: a teljes szereposztás megtekinthető itt. Természetesen az Opera jó szokásához híven ismét össze próbálja zavarni a nézőket, hiszen egészen más olvasható a honlapon, mint az előadás előtt osztogatott szereposztás-cetliken. A papír alapú megoldás legalább pontos volt. Én az utóbbi, illetve a látottak alapján dolgozom.)
Ezzel végére is értem a hiánylistának, következzenek hát felsorolás-szerűen azok, akik - hogy egy borzasztóan elcsépelt sport-közhellyel éljek - az álomcsapatban játszanak: Kozmér Alexandra Máb alakítását dicsérni tudom csak, telitalálat a nőies-boszorkányos figura, amihez természetesen nélkülözhetetlen a táncosnő erre tökéletesen alkalmas teste. Júlia édesanyjaként a jól ismert Pongor Ildikó a tőle várható tökéletességgel szerepelt. Elő-előfordul, hogy egy-egy előadáson nem sikerül jól az alakítása, ezen a pénteken szerencsére nem így volt. Nagy meglepetést okozott Apáti Bence, aki viszonyítási pont lett nálam Tybalt szerepében. Ezen túl az ő lendületes, energikus színpadi megjelenése lesz a mérce. Kerényi Miklós Dávid bohócként szintén a kedvencek közé tartozik, ismét bizonyította, hogy technikai képességei messze az Operaház egyik legjobbjává teszik ezen a téren.
Végére hagytam személyes kedvencemet, az est ünnepelt táncosát, Volf Katalint. Ezzel az eddig nem gyanakvó olvasónak is világossá válhatott, hogy a bevezetőben emlegetett díjat természetesen az Operában tulajdonképpen Júliaként bemutatkozó, később ifj. Nagy Zoltán szinte állandó partnereként táncoló balerina kapta elsőként. Az az érzésem, hogy a döntés helyességében senki nem kételkedik, nem kételkedett aznap este sem. Persze a mellettem ülő spanyol ajkú pár nem nagyon értette, ki beszél a színpadon (Keveházi Gábor volt az) és mit mond, miért borul össze zokogva a főszereplő egy másik nővel (Soós Erikával, ifj. Nagy Zoltán özvegyével, aki a díjat átadta), továbbá miért megy oda hozzájuk a Herceg* (ifj. Nagy Zoltán édesapja, Nagy Zoltán) valami szobrocska átadásakor. Nyilván nehéz lenne nekik elmesélni. Ezt a szerepet máig nem tudja senki úgy eltáncolni, előadni, mint ő. Ha jól tudom, jövőre még biztosan vállalta, aki még nem látta, mindenképpen nézze meg. Élő legendát láthat.
* a jelölt helyeken figyelmetlenség okán eddig pontatlan információk voltak olvashatók, elnézést a kedves Olvasóktól!
