Meg sem próbálok elfogulatlan lenni, nem fogom elemzeni meg értékelni a május 10-én este az Operában látott Rómeó és Júliát.Az est ugyanis nem titkoltan kedvenc balett-táncosom, Volf Katalin ünnepe volt, korona a pályfutáson, vagy drágakő a koronán (ami persze a pályafutáson van), vagy lehetne fokozni (lásd ugyanezt még torta-hab-cseresznye viszonylatban). Ezen az estén ünnepelte ugyanis az Operaház Volf Kati tagságának 25. évfordulóját. Amit itthon el lehetett táncolni az Operában, azt ő megtette, és hogy kicsit személyeskedjek is, nem kis része volt abban, hogy ennyire megszerettem a művészet ezen ágát (követem tevékenységét már vagy tíz éve).
A darab tetszett, mint mindig, szerencsére a lehető legjobb szereposztások egyikét láthattuk (Kun Attila Mercutioja továbbra is zseniális, Szakács Attila Tybalt szerepében nekem új volt, szintén nagyon jó, kifejezetten tetszettek a hasonszúrás pillanatában fennakadt szemek), a főszerepben az ünnepelt táncosnővel. Nem véletlen a darabválasztás, Júlia szerepét a koreográfus Seregi László ugyanis konkrétan neki, az ő testére készítette. A bemutató 1985-ben volt, azóta a szerep és Volf Katalin elválaszthatatlanok. Sajnos kedvenc és megszokott partnere, ifj. Nagy Zoltán nem lehetett már itt, de az este csodálatosra sikeredett, a végén állva tapsoló közönséggel, színpadon Seregi Lászlóval, középen a balerinával, akit a nézők és kollégái is folyamatosan ünnepelnek...
Volf Kati zseniális volt, nem nagyon lehet erről ennél többet írni. Aki ott volt, örülhet (néztek furán az előttünk ülő spanyolok, hogy vajon itt mindig ennyire örül-e a közönség, meg vajon miért sír a főhősnő...), aki nem, az meg bánkódjon. Vagy legalább annyival pótolja a mulasztást, hogy megnézi a Seregi-féle Rómeót alkalomadtán.
