Vászon foglalja el a színpadnyílás közepét, amire rövid ismeretterjesztő filmet vetítenek. A társulat vezetője, Bill T. Jones röviden beszél arról, miért készítette ezt az előadást, miről szól, illetve olyan információkat oszt meg velünk, amitől elvileg érthetővé válik az előadás.
A Serenade/The Proposition Abraham Lincoln születésének kétszázadik évfordulójára készült. Emléket állít neki, továbbá az Amerikai Polgárháború kapcsán próbál elmélkedni feketék-fehérek, egyén és történelem, tánc és történelem kapcsolatáról. A helyzet az, hogy én nem sokat foglalkoztam az Amerikai Egyesült Államok történelmével. Amit középiskolában tanítanak, tudom. Néhány amerikai írótól olvastam ezt-azt. Nagyon szeretem a történelmet, de nem esett látókörömbe eddig az Egyesült Államok. Azt gondolom, hogy ezzel Európában sokan vannak így. Van itt elég történelem az országhatárokon belül, illetve közel azokhoz, kevés ember fut neki az Egyesült Államokénak.
Amerikában nyilván nemzeti seb és mindenki elszomorodik hallatán, amikor valaki szörnyülködve meséli, hogy az Egyesült Államok legvéresebb háborúja 1861 és 65 között zajlott és 621 ezer ember életébe került. Azonban egészen máshogy hangzik egy európai embernek ugyanez, akinek a nagyszülei még élnek és mesélnek arról, milyen volt a második világháború. Tényleg nagyon sajnálom a polgárháború halottait, de ez nagyjából olyan, mintha azt mondaná ma valaki Magyarországon, hogy a ’48-as szabadságharc volt a legutolsó és egyben a legvéresebb hadiesemény az ország határain belül. Szerintem mindenki örülne. 1865 már történelem, a második világháború résztvevői még élnek. Az emlék még hatással van az emberekre.
Ugyanígy érthetetlen egy európai ember számára, hogy valaki azon kesereg, hogy Richmondot, Virginia állam fővárosát porig rombolták 1865-ben. Biztosan szörnyű lehetett a ma ott élők nagyszüleinek a nagyszüleinek, azonban ezt a szörnyűséget nem kifejezetten képes átérezni az ember, ha még itt-ott talál a belvárosban golyónyomokat házfalakon. Továbbá az a mondat sem a feltétlen csodálatot ébreszti az emberben, amit Lincoln egyik beszédéből idéztek és tartalma valami ilyesmi: az Amerikai Egyesült Államok célja, hogy minél nagyobb területet hódítson meg a világból azért, hogy elvigye oda a boldogságot és a jólétet. Például ilyen szerencsés helyek ma a világon Irak és Afganisztán.
Egyáltalán nem célom semmiféle politikai eszmefuttatás, véleményt sem szeretnék mondani az Amerikai Egyesült Államok múltjáról, vagy jelenéről. Annyit szerettem volna elérni ezzel a kissé hosszúra nyúlt bevezetéssel, hogy a kedves olvasó is lássa: egy olyan darabot szervezett ide a Tavaszi Fesztivál Magyarországra, ami a mi kulturális környezetünkből nézve teljesen értelmezhetetlen. Egy valószínűleg tényleg zseniális alkotó készített egy darabot, ami alá a zenét erre az alkalomra szerezték, mindezt élőben adják elő (zongora-cselló-ének), színész is megjelenik, aki szaval, ráadásul az, amit mond és az, amit látunk, nem kioltja, nem felülírja, hanem értelmezi egymást.
Az előadás egy kerek egész, minimáldíszletekkel (még egy kis kulturális adalék: sajnálom, de nekem a görög oszlopok elsősorban görög oszlopok, nem valamelyik híres richmondi épület homlokzatát idézik meg), jó táncosokkal, egyedi, szépen kivitelezett mozdulatokkal és csoporttáncokkal. Az előadás ritmusa is szépen komponált, állóképek tördelik a mozgalmas jeleneteket. Sajnos azonban valószínűleg a már említett kulturális különbeségek miatt nem nagyon mond nekem semmit ez az egész. A jelmezek között látni egy egyenruhát, de nem tudom, hogy déli, avagy északi katonához tartozik. Azt sem, hogy ez számít-e egyáltalán. Majd minden szereplőn van valami piros. Egy ruhadarab, egy szalag, mindegy, de piros. Ez is rejtély marad mindvégig. A háborúban kiontott vért szimbolizálja? Ez valamilyen interkulturális dolog és én vagyok teljesen értetlen, vagy azért nem tudok mit kezdeni vele, mert nem vagyok része, ismerője annak a kulturális közegnek, ahonnan ez a jel érkezett.
Profi, igényes előadás volt. Fogalmam sincs azonban, hogy aki a fesztivál szervezői közül aki ezt leszerződtette, mit gondolt. Nagyon szívesen megnéznék valamit ettől a társulattól. Valami olyat, ami nekem szól. Akkor majd a táncról is többet fogok tudni írni.
