Az interneten is nagy port kavart a hír:
Bozsik Yvetteet nevezték ki a Trafó igazgatójának. Erről írtam itt: tancszinhaz.wordpress.com
Ezzel együtt bejelentem, hogy a blog elköltözik, itt ez volt az utolsó bejegyzés.
Remélem, mindenkivel találkozunk ott!
Ígéretemhez híven itt az írás a legutóbbi balettélményről. Kevésbé összeszedett, rövidke, de legalább van.
Seregi László koreográfiái kezdik elérni azt a kort, amikor kiderül, vajon egy jól behatárolható korszak jelentős műveiként könyveli el őket az utókor (lásd pl.: Harangozó Gyula koreográfiáit, amiket akármennyire szeretünk, ötven év múlva már nem nagyon fogjuk őket élőben látni), vagy kortól független remekművekként, amiket bármikor színpadra lehet vinni (lásd még: Giselle, Hattyúk tava). A Szentivánéji álom a három Shakespeare-koreográfia közül nem a legsikerültebb, néhol kissé hosszúnak érzem így a nagyjából tizedik alkalommal. Persze lehet, hogy bennem van a hiba: felhívták rá a figyelmem, hogy az átlag néző egyszer nézi meg, ha úgy működik, minek panaszkodok. Van benne valami.
Amikor legutóbb láttam a Szentivánéji álmot az Operában, Apáti Bence eléggé alulteljesített. Ahhoz képest legalábbis, amit vártam tőle ebben a szerepben (meg is írtam anno, olvasható itt). Akkor a probléma okának a kissé szerencsétlen partnerválasztást tartottam. Ebben a tegnap este teljes mértékben megerősített. Jelenlegi partnerével, Kozmér Alexanddrával ugyanis tökéletes összhangban, átéléssel, hitelesen adták elő, amit elő kellett. A helyzet az, hogy Oberont el is homályosította kissé Titánia. A zseniális, az esküvői bevonulás zenéjére komponált szamár-Titánia szerelmi kettősnél még soha nem lett libabőrös a hátam - Kozmér Alexandrának sikerült elérnie, hogy a humor, a gúny és az aktus groteszk, visszataszító elemei valahogy homogén kevercset képezzenek és így okozzon a jelenet komoly dilemmát a befogadónak (Seregi általában a darab vicces oldalát domborítja ki, talán ez a legfontosabb jelenet, melyben megmutatja, hogy van más is ebben a komédiában, mint móka-kacagás). A táncosnő egyébként is gyönyörű ebben a jelmezben, lehet sajnálni, aki kihagyta, jövőre reméljük megint lesz.
Heléna szerepében Weisz Sára egyelőre nem érte el Juratsek Julianna, vagy a nála még jobb Végh Krisztina szintjét, de összességében hozta a szerepet. Az első olyan jelenetben, ahol színészi tehetségét kellett volna csillogtatni, néhány mozdulatán még látszott, hogy nem egészen érti a mozdulat okát, célját, de szerencsére gyorsan belejött és a végére feledtetni tudta volna ezt a kis megingást, ha nem lennék ilyen szőrös szívű.
Puck felettéb hálás szerepében Szegő András nagyon jól érezte magát. Egy-egy technikai hiba akadt, de ezeket ellensúlyozta néhány bravúrral. Ha hozzátesszük, hogy mindezt hosszú kényszerű távollét után produkálta, akkor nem nagyon lehet az alakítással problémánk. Ha ahhoz az elmélethez tartjuk magunkat, hogy az átlag néző szemével írjuk le, amit látunk (aki ugye nem tud a hosszú kényszerű távollétről) akkor is egy kifejezetten szórakoztató és kidolgozott Puckot láthattunk, kevés hibával.
A mesteremberekről és Csonka Rolandról semmi újat nem tudok mondani az előző íráshoz képest.
Összességében a darab még mindig jó, ne nézzék meg tízszer és akkor nem fognak egy kicsit sem fanyalogni.
Kezdődik a színházi szezon, tetszhalott állapotából feltámad a blog, ismét lesz időm és lehetőségem táncot nézni. Sőt, idén tervezem, hogy olyan színházba is megyek majd (és talán még írni is fogok róla), amiben beszélnek.
Az Operából hírek szállingóznak. A sok keverés-kavarás után most épp Solymosi Tamás a balettigazgató egészen addig, amíg a hivatalos főigazgatót megválasztják. Addig a megbízott igazgató Ókovács Szilveszter lesz, vagy maximum két évre.
Tehát Aliev csúfos és rövid pályafutása befejeződött a Magyar Nemzeti Balett élén, ez mindenképpen jó hír. Hogy az új igazgató hogyan muzsikál majd, kiderül idővel. Azért annyit leírok, hogy szerintem ne várjon senki nagyon nagy változásokat Solymosi Tamástól. Reménykedni lehet.
Az évad egy zseniális kezdeményezéssel indul: opera és balett 3D-ben!!!!! Hogy pontosan kinek a fejében fogant meg az ötlet, hogy ez valami eget rengető dolog, azt nem tudom, de ha egy pár másodpercre csöndben maradunk és elgondolkodunk, könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az opera és a balett azon kevés művészeti ágak közül való, amelyek mindig is 3D-ben jelentek meg a nézők előtt. Tehát most annak lehetünk tanúi, hogy a három dimenziós díszlet helyett egy lepedőre vetítenek valamit, ami egy speciális szemüveggel majdnem(!) olyan lesz, mintha élőben ott lenne. Zseniális.
Persze lehet, hogy én vagyok egy kissé maradi és tényleg ez a jövő. Majd jövőre (vagy öt-tíz év múlva) kiderül és akkor visszatekintve megállapítom, hogy igazam volt-e. Mindenesetre én nem nézem meg.
Ezt követően Seregi-Szentivánéji álom lesz, amiről már írtam, de ha minden jól alakul, ismét megnézem és ismét írok róla. Addig is élvezzék a vadonatúj világszenzációt: balett 3D-ben...
Szeretném, ha nem kellene ilyenekkel foglalkozni, de sajnos ez van, így intézik valakik, hogy ez legyen, ahelyett, hogy... Meneküljön innen, aki teheti...
A Trafó kapcsán röppent fel a hír, hogy Markó Iván és Bozsik Yvette társulata kaphatja meg az épületet. Konkrétumok nincsenek, senki nem nyilatkozik, de elég szörnyű már az is, hogy erről egyáltalán szó lehessen. Ha valaki nem követi, annak ideírom, hogy a Trafó a világ legjelentősebb táncegyütteseit hozza ide évről évre (más művészeti ágakba nem látok bele annyira, hogy megítéljem, de gondolom ott is hasonló a helyzet) és emellett rengeteg fiatalnak ad teret kísérletezni. Olyan, mintha a Népstadion minden évben elhozna két-három BL döntőt, világbajnoki döntőt, meg talán EB elődöntőt is egyet.
Minden tiszteletem Markóé és Bozsiké, a személyüktől teljesen függetlenül mondom, hogy óriási hiba lenne megváltoztatni azt, ahogy ez a hely működik. A Trafó azon kevés dolgok egyike ebben az országban, ami olyan, mintha nyugatabbra lenne tőlünk.
A Revizoronline-on olvasható három nyílt levél a témában:
Králl Csabáé (aki jószándékúan, de néhol sajnos kissé vehemensen ír, ezen aztán jót lehet kötözködni úgy, hogy közben a lényeg meg elsikkadjon)
Szemán Béláé, a Bozsik Yvette társulat művészeti menedzseréé (aki jó magyar szokáshoz híven beleköt a hangnembe, a tegezésbe, mindenbe, de arról egy szót sem ír, hogy magával az üggyel mi van, mit mondana Bozsik, ha megkérnék, stb., továbbá azt írja a Trafóról, hogy megítélése egyáltalán nem egyértelmű, ami csak azért lehet, mert a. nem ért a tánchoz, b. pontosan tudja, mennyire értékes a Trafó, de valamiért ezt nem akarja leírni) és
Upor Lászlóé (aki higgadtan, korrekten, értelmesen nagyon jól leírja, miért nem kellene, hogy bármilyen együttesé legyen a Trafó)
Olvassa, akinek van kedve hozzá, aki/k miatt pedig ez az egész van, remélem, hogy szánalmas életüket egy kicsit jobbnak érzik, amikor látják, hogy sikerült ismét lerombolni valamit, amihez nem értek föl.
Egy kis info azoknak, akik még nem hallottak róla:
A Magyar Nemzeti Balett körül már egy ideje áll a bál. Itt a blogon is volt már erről szó. Folyamatosan követtem az eseményeket, de úgy gondoltam, ez a blog, ha épp szól valamiről, akkor az legyen a tánc, vagy valami ahhoz közeli.
A legújabb fejlemény mellett azonban nem lehet elmenni szó nélkül. Az történt ugyanis, hogy a Magyar Nemzeti Balett élére ideiglenesen kinevezett Eidar Aliev a mai nappal Volf Katalin és két kollégája munkafelvételi jogát felfüggesztette.
Szép dolog a politika, aranyos, amikor felnőttnek kinéző emberek néhány éves gyermekek színvonalán homokozó-beli vitákat játszanak öltönyben. Próbálom magam távol tartani tőle, de azt gondolom, hogy ez már sok. Bármennyire is szerencsétlen, szánalmas ország ez a miénk, hatalmaskodó idiótákkal megtöltve (importáltunk is, úgy látszik, nem elég ami itthon van belőlük), azt azért remélem, nem lehet szó nélkül megtenni, hogy valakit, akinek a neve, munkája táncosként, próbavezetőként, emberként összeforrt az Operával, a Magyar Nemzeti Balett-tel, hirtelen felindulásból kitegyék.
Kun Attila a facebookon néhány mondatban összefoglalta a tényeket. Olvassa, hirdesse, aki tudja.
Január 29-én a médiákban is megjelent hír alapján Volf Katalin - Kossuth-díjas Érdemes Művész,a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével kitüntetett, Liszt Ferenc-díjas, Europas-díjas a Halhatatlanok Társulatának tagja- megkezdte művészeti igazgatóhelyettesi munkáját a Magyar Nemzeti Balett élén Eldar Aliev orosz származású ideiglenes balettigazgató mellett.
Horváth Ádám Miniszteri biztos felkérésére igent mondva Volf Katalin elfogadta a kinevezést.
Részt vett a napi munkamenet kiépítésében és biztosításában, az ideiglenesen kinevezett igazgató által összeállított következő évad műsortervének kialakításában és a napi próbák vezetésében. A viharos és jelenleg is per nehezítette elbocsájtások által morálisan szétzilált együttest visszavezette a napi munka elvégzéséhez és a kommunikációt is biztosította az együttes és a nyelvet nem beszélő ideiglenes igazgató között.
Az ideiglenes balett igazgató kinevezését követő reggelen a társulat nagy többsége személyesen felkereste Horváth Ádám úrat kinyilatkoztatva, hogy a döntéssel nem értenek egyet.
Horváth Ádám ígéretet tett arra, hogy Volf Katalin - aki az együttes bizalmát megkérdőjelezhetetlenül birtokolja- mindenkor írásos ellenjegyzést gyakorol minden nemű személyi és szakmai kérdés kapcsán. Ezt az ígéretet az együttes érdekvédelmi szervezetének kérésére írásban is rögzítette. Ez a levél a birtokunkban van.
Horváth Ádám írásban arra is ígéretet tett, hogy havonta egyeztet az együttes vezető szólistáival és az együttes választott képviselőivel a szakmai munka menetéről.
Ennek első eseménye 2011 Február 18-re esett.
Előző nap, azaz 17-én csütörtökön Horváth Ádám megkeresésére Volf Katalin személyesen számolt be az eltelt 3 hét tapasztalatairól.
Volf Katalin beszámolóját követő napon az együttes meghívott tagjai részt vettek a szervezett megbeszélésen Horváth Ádámmal ahol kifejezték kételyeiket és megerősítsék álláspontjukat, miszerint Eldar Aliev alkalmatlan a Magyar Nemzeti Balett vezetésére.
Indoklásuk szakmai alapokon nyugszik, és a mai napig érvényben van.
Február 19-én reggel a napi gyakorlat előtt 2 perccel Eldar Aliev szóban közölte Volf Katalinnal, hogy nem kíván együtt dolgozni vele és a napi próbák vezetését is megvonja tőle.
A hír hallatán a gyakorlat végén, a hivatalos szünet ideje alatt az együttes próbára váró tagjai előtt Volf Katalin be kívánta jelenteni felmentését.
Eldar Alijev megjelent a teremben megszakítva a bejelentést. Az együttes megkérte az ideiglenes igazgatót, hogy ne szakítsa félbe Volf Katalin bejelentését.
A kérést az ideiglenes igazgató felé Szirb György balettművész kommunikálta.
Horváth Ádám nem volt a házban, így a képviseletében megjelent urak jelenlétében tisztázta az együttes azt a félreértést, hogy nem munkabeszüntetésről van szó, csupán a hivatalos szünet ideje alatt egy bejelentést kívántak meghallgatni. A kérdés tisztázása után Horváth Ádám hivatalos levelének ismeretében, miszerint személyi kérdésekben az ideiglenes igazgató nem hozhat döntést, Volf Katalin tovább folytatta munkáját, azaz elindította a napi próbamenetet.
Február 21-én Horváth Ádám az érdekvédelmi szervezet elnökével közölte, hogy az ideiglenes igazgató döntését támogatja és vizsgálatot indítanak a történtek tisztázása érdekében.
Február 22-én Horváth Ádám döntése alapján a színház jogi osztályán keresztül tudomásukra jutott, hogy fegyelmi eljárást indítanak Volf Katalin -Kossuth-díjas Érdemes Művész,a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével kitüntetett, Liszt Ferenc-díjas, Europas-díjas a Halhatatlanok Társulatának tagja - Szirb György balettművész és harmadik kollégájuk ellen.
Február 22-én délután tudomásukra jutott, hogy Eldar Aliev ideiglenesen kinevezett balettigazgató kezdeményezésére Volf Katalin Szirb György és kollégájuk munkafelvételi jogát felfüggesztették.
Kuszi az Adventi Flamenco Fesztivál után elment és megnézte Lippai Andrea legújabb műsorát. Utána pedig vette a fáradtságot és leírta, mit látott. Olvassátok.
Két nappal a Petőfi Csarnokban rendezett Adventi Flamenco Fesztivál után újabb flamenco eseményre került sor, ezúttal az Eötvös 10-ben. A FlamenCorazonArte Táncszínház és Paco Fernandez gitárművész közös produkciója "Örök Hittel" - Felíz Navidad! Boldog Karácsonyt! címmel sűrítette az év végi flamenco kalendáriumot az ilyesmi iránt érdeklődők naptárában. A rendezvény a befogadó intézmény honlapján "Karácsonyi Flamenco Est" címmel szerepelt, ezért én flamenco estre készültem, az időzítés pedig magyarázta a karácsonyi megnevezést. Mivel a flamenco dalok jelentős vallálos szövegállománnyal bírnak, gondolhattam azt is, hogy ebből is láthatunk, hallhatunk majd. Így is lett, bár a valóság színesebbnek bizonyult annál, ami a fenti internetes címen olvasható, bevezetőjében a vándorcirkuszok retorikáját idéző ismertetőből sejthető volt.
Adventi Flamenco Fesztivál, 2010. december 18., Petőfi Csarnok. Adódik rögtön a kérdés, miért adventi? Mert adventkor van? Ha március 14-én lenne, akkor Forradalmi Flamenco Fesztivál lenne a neve? Furcsa elnevezés, mert a flamenconak, mint művészeti ágnak nem nagyon van olyan ismertetőjegye, amely bármilyen módon adventhez kapcsolná. De ha ez lett volna a szervezők legnagyobb melléfogása, szerintem mindenki boldogabb lenne, aki részt vett az eseményen.
Kezdjük a helyszínnel. Aki látott már flamenco előadást valaha, az tudja, hogy jellegéből adódóan az intim tereket kedveli ez a műfaj. Néha vannak kivételek, de általában azért, mert az adott esetben akkora sztárról van szó, akire annyian kíváncsiak, hogy egyszerűen nem lehet máshogy megoldani. Ezen az estén szó sem volt ekkora sztárról, sőt. Tehát érthetetlen, hogy miért a Petőfi Csarnokra esett a választás. Semmi bajom a PeCsával, profi helyszín profi személyzettel, tökéletesen megoldották a feladatot, az nem rajtuk múlt, hogy a helyszín nem kifejezetten alkalmas flamenco előadások tartására. Arról nem is beszélve, ha valakinek van képe arról, mekkora a magyar flamenco ismertsége - gondolom a szervezőknek igen -, akkor tudhatták volna, hogy a PeCsa nézőtere nemigen fog megtelni. Nem is telt. Nagy-nagy jóindulattal félházat saccolnék. Tehát inkább a nézőtér harmada volt tele. Márpedig míg száz néző előtt táncolni egy hetvenfős teremben csodálatos érzés, addig egy ezerfősben sajnos lehangoló.
Komarov Alekszandr zseniális alakítása mindent és mindenkit felülírt november 27-én szombaton, "A rosszul őrzött lány" bemutatóján. Azért kezdtem ezzel, hogy nehogy elsikkadjon a lényeg valahol a sorok között. És akkor kezdődjön az írás.
Sir Frederick Ashton vidám, könnyed balettkomédiáját jó pár év szünet után mutatta be újra a Magyar Nemzeti Balett, így az Erkel Színház után most az Operaházban, új díszletekkel és jelmezekkel láthatja a szórakozni vágyó nagyérdemű. A történet négy sorban elfér, nem célja a darabnak politikai, filozófiai, avagy történelmi témák boncolgatása: egy fiatal lány (Lise - Pap Adrienn) és az ifjú Colas (Oláh Zoltán) szerelmesek valahol bukolikus környezetben, egy idilli francia faluban a XVIII. században. Lise-t nagyon őrzi édesanyja, Simone anyó, nehogy az esküvője előtt szerelembe essen valakivel. Feltűnik a színen a kérő, Alain (Kerényi Miklós Dávid), aki persze kétbalkezes/lábas. Végül a szerelmesek egymásra találnak, anyuka megbocsát, a néző boldog.
A balett szövegkönyve a fennmaradtak közül egyike a legrégebbieknek (a francia forradalom előttről maradt ránk), ebből készített tényleg szórakoztató, vicces balettet Sir Fred. Mivel a történet egyszerű, mint a szög, csak akkor működik az előadás, ha a koreográfiában rejlő jellem- és helyzetkomikumot a fent említett négy szereplő képes színészileg megjeleníteni. Hiába a virtuóz technika, ha a nézőtér néma, amikor nevetni kellene. Ráadásul az Opera nézőközönsége általában kemény dió (főleg premieren, esti előadáson, ahol nincs sok gyerek), hiszen ha szépen felöltözve eljön az ember sznobkodni ebbe a szép épületbe, csak nem nevet bele az előadásba! A balett komoly dolog!
Mindez szerencsére nem volt akadály Komarov Alekszandr előtt. Zseniális, megunhatatlan, ismételhetetlen alakításával akár egyedül elvitte volna az egész darabot, de Pap Adrienn és Kerényi Miklós Dávid is jó partnere volt. Kerényi hozta a figurában rejlő humort, sajnos semmi többet, technikailag jól oldotta meg a feladatot. Pap Adrienn is szépen dolgozva hozta variációit, színészileg pedig partnere tudott lenni Simone anyónak közös jeleneteikben (nagy szó!). Oláh Zoltán szerepe a legkevésbé hálás a darabban, de sajnos nem csak ez az oka, hogy nem villogtatta előadóművészi kvalitásait. Variációit a darab előrehaladtával egyre szebben, egyre magabiztosabban táncolta, a végére kifejezetten szép, technikailag magas szinten kivitelezett forgásokat láttam tőle.
A kar teljesítménye pont arra volt jó, hogy ne vegyük észre. Semmi komoly rontás, semmi különleges esemény, de a lépésanyag nagyjából erre predesztinálja őket ebben a műben. Persze azt ismét meg kell jegyeznem, mint az operaházi előadások esetén majdnem mindig (kivétel pl: hópehelytánc, Diótörő, 2007. december 14.): eléggé furának tartom, hogy senki nem vette észre a próbák alatt, hogy még a legegyértelműbb helyeken sem feltétlenül képes a kar egyszerre mozogni. Táncoséknál ez azért alapkövetelmény kellene, hogy legyen.
Összességében az egész előadásra jellemző volt az, ami Oláh Zoltán produkciójára: kissé akadozva, bakikkal tűzdelve indult, de a végére belejönni látszott mindenki. A nézők is szerencsére. A programfüzetről is ejtenem kell pár szót (szerkesztő: Karczag Márton), hiszen kellemes meglepetésben volt részem: végre szakított az Opera a hagyománnyal és egy szép, újszerű, kifejezetten gyerekeknek szóló, de fölnőttek számára is hasznos információkat tartalmazó kiadványt készítettek. Csak így tovább! A darabhoz pedig még annyit: menjenek, nézzék meg mindenképpen, vigyék a gyerekeket is és kérem, ne várjanak az első felvonás második feléig egy hangos nevetéssel!!!
Szereposztás az Opera honlapján, az első fotó Andrea P. Merlo, a második és harmadik Jókúti György munkája.
Kun Attila neve nem ismeretlen a magyar táncéletben. Sajnos gyakran fordul elő vele, hogy hosszabb időt külföldön tölt. Most sem itthon dolgozik, de hazajött koreografálni egyet. Van ebben a történetben azonban valami furcsa, egyedi. Egy olyan együttesnek készített ugyanis darabot vendégkoreográfusként, amelyet ő alapított és amelynek három éve már nem tagja (az okokról egy nagyon jó interjúban itt lehet olvasni).
A PR-Evolution együttes megalakulása óta közel áll a szívemhez. Bár nem sok előadásukat láttam (a Merengőkről viszont írtam is itt a blogon), valamiért az a kép alakult ki bennem, hogy ha olyan előadást akarok látni, ahol táncosok táncolnak (táncos: a test számára nem akadály, hanem eszköz; a mozdulatai magabiztosak; azt csinálja, amit szeretne, nem ami sikerül; az előadás jelentős részét két lábon, nem hason/háton tölti ...), akkor az ő előadásaikon nem érhet csalódás.
Kun Attila koreográfiája az ID címet viseli. Hogy ne csigázzam tovább az olvasót: a darab remekmű. Jó táncosok, szép mozdulatok, vicc, irónia, egyediség. Ezek jutottak eszembe hirtelen. A Trafó teljesen üres terében az előadás háromnegyed órára képes teljesen lekötni. Amint a darab egyik ötlete kezdene kifújni, rögtön jön a következő olyan természetességgel, hogy szinte észre sem veszi a néző, hogy egy teljesen más minőséget lát. A figyelem soha nem lankad, a nevetést váltja a gondolkodás, a gyönyörködés, majd ismét egy kis mosoly és mindez sokszor, véget nem érőn. Közben annak is örül az ember, hogy a kortárs táncelőadásokban gyakran használt beszéd itt a helyén van, nem lóg le a színpadról, nem fölösleges. Kifejezetten vicces a két földön fekvő táncos dialógusa mozdulatlanul, zene nélkül. Magyarországon mindenképpen meg kell említeni, hogy amikor az előadást indító egymás mellett táncolást felváltotta az első uniszónó blokk, ahol a három férfinak és a három nőnek egyszerre kellett mozognia perceken át, leesett az állam. Valahogy így kell ezt, máshogy pedig nem is érdemes. Ha azt mondja az alkotó, hogy itt ti hatan egyszerre, akkor az egyszerre kell, hogy legyen, mert ha nem, akkor az egy másik darab. Itt egyszerre volt.
A táncosokról szólva külön kiemelem Varga Csabát, és nála is jobban Baranyai Balázst. Az ő egyhelyben előadott záró szólója egyszerűen zseniális volt. Érzelmek széles skáláján vezette végig a nézőt, majd a végén humorral zárta a tömény, mozgalmas, izgalmas, profi előadást. Tiszta mozdulatokból felépített, a szivárvány sokszínűségével vetekedő építmény. Taps a táncosoknak és a koreográfusnak is.
A szünetben azon gondolkodtam, hogy én most nem lennék Mészáros Máté helyében, mert innen nem nagyon van tovább. Lehet valamivel jobbat csinálni, meg ugyanilyet is, de akkor is hasonlítgatni fog az ember, ha akar, ha nem. Sajnos azonban nem hogy ugyanilyen nem volt a Változó című darab, hanem sokkal élvezhetetlenebb. Míg Kun az üres teret töltötte be némi fény de leginkább gondolatai, ötletei és a táncosok segítségével, Mészáros Máté felütötte a "Hogyan alkossunk nagyon kortárs darabot" című kézikönyv első kötetét és megnézte benne, mi kell a színpadra, hogy senki ne keverje össze az alkotást a Diótörővel. Azt találta a könyvben, hogy víz, homok, füst és sötét mindenképp kell, ha lehet, akkor egy-két női mell sem árt (egy zárójel erejéig a sötétről: továbbra sem értem, hogy egy alkotó miért gondolja, hogy jó, ha a néző nem látja az alkotását). Ennél sokkal tovább azonban nem jutott. Persze azért ez egy kicsit igazságtalan vele szemben, ugyanis a lendületes és akrobatikus mozdulatokkal tűzdelt koreográfiának néhol voltak jó pillanatai. Úgy is mondhatnám, hogy látszik, hogy nem a semmit akarta nekünk eladni az alkotó. Csak valahol félresikerült a dolog. Elemezni hosszan lehetne, amit láttunk (anyaméh, születés, különállás-beolvadás, összeütközés-együttlétezés, halál, stb.), de ez nem változtatna a megítélésemen. Az utolsó jelenet azonban, amikor az egyik táncosnő tisztálkodási rítust hajt végre felsőjét a nyakából leoldva, majd hátrasétál az addig különálló, félmeztelen, halottnak tűnő férfihoz és megmosdatja őt is, zseniálisra sikerült. Így van értelme meztelenkedni a színpadon. Ez táncszínház, ez egy kiindulópont. Aki ilyet tud, az bármit tudhat. Csak most épp nem sikerült.
Kun Attila: ID
Koreográfia: KUN Attila
Zene: montázs
Fénytervező: Vida Zoltán (Sz.Zs.-nak)
Jelmez: Kalicz Klára
Táncművészek: Nemes Zsófia, Sebestyén Tímea, Tonhaizer Tünde, Baranyai Balázs, Varga Csaba, Zsíros Gábor
Mészáros Máté: Változó
Koreográfia: MÉSZÁROS Máté
Zene: Falucskai Adrián - montázs
Fénytervező: Vida Zoltán (Sz.Zs.-nak)
Jelmez: Kalicz Klára
Alkotók, előadók: Baranyai Balázs, Mészáros Máté, Nemes Zsófia, Tonhaizer Tünde, ZsírosGábor
Az előadás ismertetője és a szereposztás olvasható a Trafó honlapján.
