Kuszi az Adventi Flamenco Fesztivál után elment és megnézte Lippai Andrea legújabb műsorát. Utána pedig vette a fáradtságot és leírta, mit látott. Olvassátok.
Két nappal a Petőfi Csarnokban rendezett Adventi Flamenco Fesztivál után újabb flamenco eseményre került sor, ezúttal az Eötvös 10-ben. A FlamenCorazonArte Táncszínház és Paco Fernandez gitárművész közös produkciója "Örök Hittel" - Felíz Navidad! Boldog Karácsonyt! címmel sűrítette az év végi flamenco kalendáriumot az ilyesmi iránt érdeklődők naptárában. A rendezvény a befogadó intézmény honlapján "Karácsonyi Flamenco Est" címmel szerepelt, ezért én flamenco estre készültem, az időzítés pedig magyarázta a karácsonyi megnevezést. Mivel a flamenco dalok jelentős vallálos szövegállománnyal bírnak, gondolhattam azt is, hogy ebből is láthatunk, hallhatunk majd. Így is lett, bár a valóság színesebbnek bizonyult annál, ami a fenti internetes címen olvasható, bevezetőjében a vándorcirkuszok retorikáját idéző ismertetőből sejthető volt.
Az Eötvös 10 mint helyszín nagyon jó választás, arányai, mérete a flamenco intimitásához jól illenek. A színpad fénye bőven kilóg a nézőtérre is, így a kapcsolat a nézőkkel közvetlen. Kifejezetten szerencsés felállás.
A műsor négyfős kendőbűvölő nyitó koreográfiája (zene: Vidalita, Tristes estilos de amor... kezdősorral, a Morente család környékén érdemes keresgélni) jól kezdődik Barna Rita énekhangján, sűrű és tudatos, pontos díszítésekkel. Kellemes nyitány, de itt zavaró először a rendező-koreográfus, szólótáncos Lippai Andrea egyébként ismerős mosolya, ami a Vidalita szövegének teljes negligálása, amiben is a szomorú szerelemről, a fájdalomról, de még egy fehér csontvázról is szó esik. A flamencoban a zene, a szöveg és tánc hagyományos egységet képez, nem működik a "berakunk valamit és táncolunk rá" megközelítés. Elnézést, ha későn szólok. Ez a mosoly probléma sajnos később is így marad, miközben a többi táncos mindig a megfelelő arcot mutatja és ettől lesz ez még feltűnőbb. A műsorban ezután szólóként következett Paco Fernandez ismert, flamenco körökben slágernek számító rendkívül eredeti cantinas témája és improvizációja, aminek rávezető, stílusazonos, de talán kicsit hosszúra sikerült bevezető spanyolgitáros maszatolása felesleges és nem vagyok benne biztos, hogy odahaza is így kezdte volna.
Az első meglepetés ezután érte a nézőt, aki csak a fenti honlapról tájékozódott a szereplőkről. Következő belépőként ugyanis Nyári Oszkár színművész jelent meg és verselésbe fogott - természetesen remekül, szó se róla. A háttérben megszólaló finom flamenco tango és egyéb zenerészletek, majd az átrendeződés után kibontakozó martinetes és seguiriyas kompozíció a magyar néptáncosok (bizony!) botos jelenetével, aztán megalapozottá teszi a gyanút, hogy a FlamenCorazonArte 2006-os produkciójába kerültünk át (Lorca Est). A néptáncosok fizikai megjelenésükkel, botforgatásukkal és Nyári Oszkár szövegével itt lopják el először az estét, megérdemelten. Olyan erős a színpadi jelenlétük, hogy szorgos jegyzetelés mellett sem marad nyoma annak, ami flamenco vonalon történik ez alatt, csak rémlik, hogy valami széken ülős kopogás volt az indítás. Egyetlen kivétel ez alól Pirók Zsófia egyszer menet közben kivitelezett triola kopogása az escobilla alatt, ami annyira tiszta és pontos, hogy hazai pályán egész egyszerűen feltűnő. A tökéletes pillanat emléke aztán elillan, mert a következő szám a kiírásban is előrejelzett magyar éneklés. Témája karácsonyi, de flamenco zenésítéssel (fél compás bulerias, ami bármi hármas vagy hatos ütemre jó megoldás egyébként) Tar Gergő sokféle ütőhangszerén és Lucio Dominguez fehér zakós kongázásának látványával így együtt már kezd abszurdba átmenni. Ezután viszont egyérelműen az est fénypontja következik, a guajiras, amikor is megértjük, miért ilyen elegáns Lucio Úr. És ez nem vicc! Hibátlan alakítás, eredeti gesztusok. Tökéletes ének, illő, bár nagyobb térbe kitalált koreográfia, amit bárhol többször is szívesen meghallgatnánk és még abba sincs kedvem belekötni, hogy a szövegében egyetlen hölgyhöz szóló udvarlós nótára egész koszorú táncolja körbe, bár ezzel a félmondattal mégis megtettem. A gitárkíséret egyébként alig volt élvezhető, mert Vidák Róbert gitárja zavaróan rosszul volt hangosítva, elveszett a dinamika, a finomságok, csak a dallam jött át.
Flamenco szempontból az ezután következő mozzanat is kiemelhető: Pirók Zsófia szóló alegrias tánca Fernandez kíséretével követi a mai szokásokat, jól felépített, szerkezetileg minden a helyén. Csak az énekben zavaró a versszakok végén ismételt záró rész. Az alegriasban nincs refrén, értem? Tessék megtanulni minden versszaknak a saját lezáróját. A második versszaknál egyébként gyanús lett, hogy talán meg is lett hosszabbítva a koreográfia okán. A tánc és a gitár, például az escobillában a compas végén elkövetett bepengetések és az ennek ellenére ki nem zökkenő tánc mindenesetre kárpótoltak az eddigi furcsaságokért, optimistán vártuk a továbbiakat, a közönség lelkesedése mérhetően fokozódott.
A hazai flamenconak egyébként 10 éve fennálló krónikus gyermekbetegsége, hogy a legtöbb alkotónál táncszínházba fordul a dolog. Ez érthető lenne, ha megjelennének a színház körül természetesnek mondható személyek, úgymint profi rendező és mások is, ez viszont el szokott maradni. Amit kapunk az a flamenco-ból színházi alibivel kimentett előadás, ami aztán a kettő között a senki földjén irány és mérce nélkül létezik, ami mondhatnánk, hogy ügyes, de mégsem annyira, amíg a jegyre flamenco-t írnak. Ezt fogják keresni aki erre befizetnek, de aztán majd kevésbé találják.
A fenti alegrias kivételével ugyanis, ha csak a táncot nézzük, a térformák, show elemek és megoldások, bár kétségtelenül flamenco tánctechnikára épültek a FlamenCorazonArte tagjainak esetében, mégsem álltak össze flamenco tánccá az est folyamán. A zanzából kilépő szólisztikus részletek, amik legtöbbször a fokozódó tempóban és a hozzáillesztett kopogás alapú táncban nyilvánulnak meg arra az időre emlékeztetnek, amikor a közönségnek egy tüzes pirospettyes ruhás valami volt a flamenco, és ezt kellett hozni tízpercenként. Jelentem, a nézőtér összetétele sokat változott az elmúlt évtizedben, ez már nem elég. De lássuk, mi történt még.
A következő darab is látványos, hatos osztatú, buleriasnak játszott körökre kopogás és formáció, csak a zavar nem múlik, hogy mi is ez, amíg az ének megszólal végül. A szövege alapján ez az egyik leggyakrabban hallható rondena. Vegyük újra: a tempója is az, de miért hallunk mégis más zenét? Érthetetlen. Az ezt követő, egy cancion por bulerias-nak azonosított zenés szám viszont szépen szól, csak a gitárból hiányzik a buleriashoz illő kontrasztosabb játékmód. Gyanús, hogy itt is erősítési probléma áldozata lett a gitáros (Oravecz Péter). Olyasmire gondolnék egyébként, mint Yeye de Cádiz Illusionao című mutatványa meg más hasonlók, és egy kicsit gyorsabb tempóban szokásos az ilyesmit elővezetni, szerintem. És igen, ebben a stílusban a vokál is elfér, ez egy jó megmozdulás volt benne, Lucio hozta.
A sevillanas-nak induló folytatás két copla után megint a Lorca estbe taszítja a közönséget, pedig az első versszakban még castanetta is hallható, úgy, ahogy kell, pont azt játszva a táncos kezében. A többieknél kendő, legyező, teljes kínálat - vidám és lendületes, legalábbis, amíg sevillanas. További részletezés nélkül aztán megint ugyanaz történik, mint korábban. Az érett és tévedhetetlen színészi teljesítmény, a néptáncosok profizmusa mindent visz, a közbeszúrt bulerias szólóra is csak azért emlékszünk, mert feljegyeztük, hogy volt ilyen. A vals-ként ritmizált kannázás és a kibontakozó tánc és jelenetek akkor furcsák voltak, de azóta kettőt aludtam és visszagondolva, ha már ezt kellett csinálni, akkor jó volt.
Most pedig ismét didaktikus üzenet következik: a farrucának nem az a lényege, hogy nadrágban táncolhatják a lányok is. Az a felpörgetett tempójú négynegyedes valami, aminek a szövege, zenéje farruca volt ugyan, mégsem az lett végül. Pont a lényege maradt ki: a feszesség, a visszatérően, nulláról induló feszültésg, a végletekig fokozás, a büszkeség és a törésszerű kiállások. Először a diszkó vagy a mulatós zene ugrott be, és amikor a harmadik (!) "tiriti" rész is elkezdődött és az ütős a cinre is rácsapott már a Doors jutott az eszembe (When the music is over / A zenének vége). És mivel a zene és a tánc egy egység, mint fentebb már említettem, a tánc is értelmét vesztette, pedig számos izgalmas elem helyet kapott benne, de így minek.
Amikor elindul a pörgős rumba végül, sejthető, hogy jön az előadás vége, minden táncos előkerül, egyéni átvonulásokkal szelik át a színpadon balról jobbra, majd vissza. Látványos, show szerű megoldás, tulajdonképpen finálé, csak nem flamenco esten, mert ugye oda jöttünk, eredetileg, én és még vagy száznegyvenen.
Függöny és taps után sötét színpad nyílik, a szereplők fenn állnak gyertyával. Nem, nincs vége a meglepetéseknek! Próbálom leírni mi történt: szinti szőnyeg alapra Éder mester hangján (Szabó Gyula színművész) karácsonyi szöveg indul prózában. Később erre rágitározva besétál Paco Fernandez, egyszerű lehúzásokat csinál, zeneileg jó. Valamikor a szintialap eltűnik, aztán a színpadon állóknak rondena ritmust tapsol a gitáros, amit azok átvesznek. Jé! Tudják! Az ütős is gyönyörűen hozza a rondena kör végén a felütést - így pedig még érthetetlenebb, hogy mi volt korábban az a rondena szövegű izé. Mindegy is, a rondena tapsolásra aztán Fernandez is énekelt vallásosat, szépet, eredetit. Megtörölöm a homlokomat, ezzel megmentette a ráadást, pedig nem hittem volna, hogy innen még vissza lehet jönni.
Az előadás végén a meghajlás a színházi protokollt követte, de már nem is vártam a flamenco estek jellemző lezáróját, a bulerias fiestát. A bemutatás halk volt és kicsit sokáig tartott, ezért a levonulás után a fáradt közönség is leállt és nem volt visszataps.
Összefoglalva, az előadás bizonyos mélységig átgondolt és koncepciózus volt. A jelmezek által felfedezhető volt egyfajta keretes szerkezet. Sajnos az építőkockák kimerültek a korábbi repertoár egyes elemeinek beemelésében és - a szóló kivételével - Fernandez flamenco szempontból sztenderdnek számító helyekre történt néhány beugrásában. Ettől pedig összességében hakni szagú volt az egész, konzervből főzőtt vacsora, nem egy önálló produkció. Semmi olyat nem láttunk, ami két-három próbával, a már meglévő számokból ne lett volna összetoldható, sőt, Paco mester rutinjával talán egyetlen hosszabb próba is elég lehetett. Ami azért kár, mert a FlamenCorazonArte idehaza tánckarként, táncegyüttesként a legerősebb, legfegyelmezettebb amikor flamenco szempontból értelmezhetőt csinál. Pontosság a ritmusban, rutin, láthatóan alaposan begyakorolt koreográfiák. Megnézném egyszer, amikor korrekt műsorban tényleg jóra használják mindezt. Sőt, megnézem!
