Láttam

Tehát - hogy elbeszélésem előző bejegyzésben megszakadt fonalát már rögtön itt az elején fölvegyem - múlt hét pénteken (december 14-én) ismét megnéztem a Diótörőt az Operaházban. Pár éve nem láttam (előtte sokszor, tehát összehasonlítási alap van), előzetesen annyit, hogy ennyire jól sikerült előadást még nem nagyon láttam.



Eggyel lejjebb olvasható, hogy a darab koreográfiáját eredetileg Lev Ivanov készítette, nálunk azonban az eredeti mű egy átdolgozását láthatják a nézők, koreográfusa Vaszilij Vajnonnen. Az eredetileg két felvonás itt háromra duzzad és tulajdonképpen két másfél felvonásos balettet kapunk egy jegy áráért. Azaz egyet mi, egyet a gyerek. Kifejtem. Sajnos elég szerencsétlen a koreográfia, ugyanis az első másfél felvonásban szinte semmi nem történik (cselekmény: Mari megkapja a diótörőt), ellenben egy gyönyörű karácsonyi ünnepélybe csöppenünk Stahlbaum tanácsos villájában. Az díszlet nagyon szép, sok a gyerek, játszanak mindenfélét. Ez a nézőtéren helyet foglaló felnőttek számára halálosan unalmas, de a kicsik nagyon élvezik. Tánc szempontból értékelhető a három bábu variációja (közülük nagyon tetszett Szegő András a Néger szerepében). A felvonás végén Mari lefekszik aludni.
A második felvonás első fele a gyerekek számára kifejezetten izgalmas (számukra ez a csúcspont), ugyanis ekkor zajlik a katonák és az egerek harca (hatalmas ágyúdörrenéssel), aminek csúcspontján a Diótörő herceg legyőzi az Egérkirályt. Itt kellene, hogy vége legyen a gyerekeknek szánt előadásnak.

Ezek után kezdődik a javarészt felnőttek által értékelhető másfél etap. Cselekmény: a Diótörő herceg elviszi a Mariból lett Mária hercegnőt palotájába, ahol ünnepséget rendez a tiszteletére. Persze itt sem az izgalomtól fogjuk lerágni a körmünk, azonban innen kezdődik a tánc. Először is a hóesésben táncol a két szerelmes. Itt már kezdtem gyanakodni, hogy valami készül. Szép, tiszta mozdulatok, gyönyörű emelések. A két főszereplő jó, gondoltam magamban, de a kar majd biztos megint összevissza, ahogy szokott. Nem. A hópelyhek tánca szinte tökéletes volt. A huszonnégy táncosnő végig egyszerre mozgott (ami nálunk sajnos nem megszokott), a térformák sehol nem csúsztak el, egyszerre emelték, amit épp kell és épp oda, ahová kell, továbbá valakinek végre sikerült olyan sorrendbe állítani a táncosokat, hogy nem került egymás mellé a legmagasabb és a legalacsonyabb... Sokáig nem értettem, miért van egyáltalán fehér kép* a klasszikus balettekben. Eddig az estéig nem gondoltam, hogy mai szemmel is lehet szép. Lehet.

A harmadik felvonásban cselekmény még annyi sincs, mint az elsőben. A szerelmesek megérkeznek a palotába, bevonulnak és kezdetét veszi az ünnepség (zseniális szcenikai fogás a felvonást egy barlangban kezdeni viszonylagos sötétben, majd hirtelen díszletek, reflektorok föl és a közönség soraiból tíz esetből kilencszer felhangzik a teljesen őszinte megdöbbenés hangja (valahogy így: "ááááááááááá"). Itt kapnak helyet az 1800-as évek végén kihagyhatatlan karaktertáncok. Különféle népek táncait (vagy vélt táncait) ötvözi a klasszikus balett mozgáskincsével a koreográfus. Ha látott már valaki népies műtáncot (például: Mojszejev együttes), az el tudja képzelni, milyen ez. Aki nem, nézze meg:

(Természetesen ez nem a Magyarországon előadott verzió. Ez az ún. spanyol tánc a harmadik felvonás elejéről.)





Ennyi ízelítő után belemennék a részletekbe. A spanyol tánc négy táncosa nekem sajnos nem volt elég tüzes. A keleti táncban a főtáncos Papp Zsuzsanna egyszerűen szép. Ennél elismerőbben szólni erről a szerepről nem lehet, a koreográfus célja valószínűleg valami ilyesmi lehetett, amikor ezt a táncot komponálta. A kínai táncban teljesen meglepett, hogy Kun Attilát ismét az Operaház színpadán látni. Döbbenetes, hogy még ez a kis szólócska is mennyire nagyot tud szólni, ha az ugrás tényleg ugrás, minden a helyén... Partnernője Maira Sahra sajnos észrevétlen maradt Attila mellett, bár lehet, hogy ez a koreográfia hibája. (Körülbelül itt van az a rész, ahol a legkitartóbb gyerek is elkezd hangosan unatkozni. Mocorog, beszél, forog, nem köti le az előadás. Ezért lenne jobb félbevágni. Az előadást természetesen.)
Az orosz tánc szintén nem sikerült olyan jól, mint szokott, de a zenéje, lendülete így is eladta. A Pas de trois-t a Táncművészeti Főiskola növendékei táncolták (Hován Blanka, Horányi Adrienn, Balikó György), szépen. Néha látszott, mennyire izgulnak, de idővel valószínűleg nem lesz ezzel probléma.

Amennyire dícsértem a kart a hópelyhek táncánál (tényleg meghatározó élmény volt), annyira nem tudom a rózsakeringő táncosait. Sajnos a megszokott látványt nyújtották (nem egyszerre, nem egyforma magasra emelik az emelendőt, különböző sebességgel, különböző időpontokban mozognak és sajnos magasság szerint sem sikerült rendezni a táncosokat), de mindezt feledtette velem a nagy Pas de deux. Radina Dace és Oláh Zoltán tökéletesen táncolt (néha Zoli szája sarkában látszott, hogy azért fárasztó műfaj ez, de ennyi belefér). Minden mozdulat pontos, gyönyörű emelések (amit a közönség is értékelt). Mindkét variáció nagyon jól sikerült, Zolié zseniálisan. Méltó zárása az előadásnak.

(Természetesen a végén a keretes szerkezet zárul, két és fél percben láthatjuk, hogy Mari reggel felkel és megölelgeti a diótörőt (a bábut). A gyerekek örülnek, mert mehetnek végre haza, a felnőttek nem értik, minek kellett az első másfél felvonás.)


*fehér kép: az a felvonás, vagy felvonásrészlet, amelyben az összes táncosnő fehér tütüben (tüllszoknya) táncol, cselekmény nem nagyon van, célja az, hogy a koreográfus és a főszereplők bemutathassák, mennyire értenek a tiszta tánchoz.