Híresneves együttes jött a Művészetek Palotájába Svédországból bemutatni, hogy hol tart a hazánkban a fejlődés alacsonyabb szintjén álldogáló modern tánc. Természetesen a szintek meghatározása önkényes is lehet, de ha szigorúan csak a mérhető dolgokat vesszük tekintetbe, mint például a táncosok technikai felkészültsége, akkor nem nagyon van helye a vitának. (Ez a gyönyörű körmondat annyit akarna jelenteni, hogy külföldön sokkal jobb táncosok vannak.)
Három egyfelvonásossal jöttek a svédek, mindhármat a társulat vezetője és koreográfusa, Johan Inger készítette. Az első Lajkó Félix zenéjére az Empty House. Minimalista díszlet, kevés, szólisztikus zene, egyszerű jelmez és a kortárs társulatoktól ismert táncnyelv kissé megbolondítva valami egyedivel. A táncosok technikai képzettségén meghökken a magyar szem, de az a kényszerképzetem, hogy nyugaton nem túl meglepő, ha egy tánctársulatban jól táncolnak a táncosok. Nekem igazából semmit nem mondott a darab, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy rossz volt, csak valahogy inkább tűnt a kortárs klisék gyűjteményének, mint eredeti, felkavaró alkotásnak.
A második darab címe Negro con Flores. Egy nagyon erős fényű stekklámpán kívül minden sötét. Ezt a fényforrást táncolja körbe valaki (nem tudni ki, sötét van, ne felejtsük el), majd elkezd mozogni a fényforrás, halvány fény is gyúlik, de sokáig nem történnek nagyon érdekes dolgok. Természetesen a technikai képzettség továbbra is megvan, lehet gyönyörködni a jól képzett táncosok szép mozdulataiban és a darab kb. 60 perce alatt több rendezői ötlet is érdeklődést kelt (nagy részük a fény és sötétség viszonyán alapul), de ennyi ötlet nagyjából harminc percre elég. Fele ilyen hosszan nagyon jó kis darab lenne, de így kissé elnyújtottnak találtam.
Az est harmadik koreográfiája a Walking Mad címet viseli. A zene okos választás, ha a taps a lényeg, hiszen minden egyszeri színházbajáró (és a borsos árú jegyek miatt viszonylag sok lehetett az ilyen, cserébe nyilván kevés a kortárs tánc rajongóinak száma) megörül, ha Ravel Boleróját hallja, mert felismeri. Miután felismerte, mérhetetlen önbizalomra tesz szert azon nyomban, hiszen ő még a komolyzenéhez is ért, ugye, majd jókedve kerekedik és innentől kezdve teljesen mindegy, mi történik a színpadon, vagy történik-e egyáltalán valami. Zseniális példát ültetett az előttem lévő székbe az élet. Vállán lógó notebooktáskája és huszonkét centi széles háta szinte száz százalékig bizonyossá tett abban, hogy korunk egyik divatos szakmájának képviselőjéről van szó, aki - vagy akinek barátnője - a modern nagyvárosi életvitel szerves részének tekinti, hogy időnként olyan dolgokat nézzen meg különféle előadótermekben, amiket mások a magaskultúra kategóriájába sorolnak. Az első két darab alatt többször hátrahajtott fejjel, becsukott szemmel láttam (nem kellett leskelődnöm, pont előttem zajlott), a Bolero végén viszont felállva fütyült és tapsolt. Természetesen ezt okozhatta volna az is, hogy a világ legtökéletesebb darabját látta, de ez nem így volt. Maga a koreográfia pusztán a táncnyelvet tekintve nem hozott sok újdonságot az első két darabhoz képest. Ellenben a színpadi megoldások, a játék a díszletként funkcionáló, ezerféleképpen variálható, mozgó palánkfallal zseniális volt. Kár, hogy a mozdulatok, az események leestek a zenéről. Sajnos semmi köze nem volt a táncnak se ritmikailag, se máshogy Ravel túlontúl népszerű művéhez. A megfelelő zenét alákeverve zseniális mű válhatna ebből a koreográfiából, így azonban a nézőnek az a gondolata támad (már annak, aki veszi a fáradtságot a gondolkodásra), hogy az egész zene csak ürügy, azért van, hogy a nézők tapsoljanak, a táncot úgysem nézik, ha meg igen, végülis az sem rossz. Más ötletem nincs.
Persze a terv bejött, az embereknek ritkán van agyuk, általában olyanok, mint a birkacsorda, így szépen álltak és vastapsoltak az est végén ahelyett, hogy értetlenül néztek volna maguk elé, hogy vajon ezt a jó, ötletes kis darabot miért kellett nyakon önteni Ravellel?
