A családi hangulatú magyar kortárs táncéletben vannak ritka műfajok. Ilyen a vidám, szórakoztató darab és ilyen a gyermekeknek készült táncelőadás is. Többek között ebben az utóbbi műfajban mozgolódik egy ideje Bozsik Yvette társulata (nyilván nem véletlen, hogy a gyermek-korszak egyszerre érkezett el az együttes és a koreográfusnő életében).
Jóval nehezebb gyermekközönségnek színházat csinálni, mint bárki másnak, ugyanis a gyermek még nem verhető át. Nem működik az a megoldás, hogy fogok valami zenei montázst, sötétet/homokot/vizet rakok a színpadra a korszak divatjának megfelelően, néhány táncost levetkőztetek (ha lehet, legyenek csúnyák), a színpadra dobok néhány teljesen értelmezhetetlen tárgyat, majd azt mondom a táncosnak, hogy improvizáljon húsz-huszonöt percet. Ha ilyet adok a gyerekeknek, ők nem azon kezdenek el gondolkodni, hogy vajon miért nem értik, amit látnak, mit kellett volna elolvasni/meghallgatni/megnézni, hogy értsék, meg azon sem elmélkednek, hogy vajon ez egy korszakrengető alkotás, csak ők nem korszakrengetőek, avagy ez egy átverés. Ha a gyerek ilyet lát, öt-tíz perc múlva elkezd unatkozni és életkortól /habitustól függően sír, beszélget, elalszik, vagy egyszerűen csak nem figyel. Előadás után pedig elmondja a szüleinek, hogy ő aztán többet ilyet soha, mert érthetetlen katyvasz volt az egész.
Tehát kemény próbatétel ez, mert gyorsan kiderül, hogy működik a darab, vagy nem.
Az előadás Szergej Prokofjev zenéjére készült. A zenében a mese szereplőinek megjelenésekor egy-egy hangszeren egy-egy jellegzetes dallamot hallunk (pl.: kismadár-fuvola, kacsa-oboa, stb.). Hogy a szereplők zenei ábrázolása a kicsiknek is egyértelmű legyen, a darab elején a rendezőnő kisfia el is mondja ezt a nézőknek, ki-kicsoda, miközben a szereplőktől egy-egy jellegzetes mozdulatot láthatunk. A kösztümök nagyon ötletesek, szerintem jól eltalált mozgásokkal jelennek meg a szereplők (gyanítom, a gyermekek kedvence nagyrészt a kacsa, vagy a kismadár, az apukáké pedig a macska lesz). A díszlet és a szcenikai megoldások is ötletesek és könnyen érthetően jelenítik meg a színpadon egyébként eléggé nehezen ábrázolható jeleneteket. (Ilyen például, amikor a farkas felfalja a kacsát, aki persze később kiszabadul. A megoldást nem árulom el, aki kíváncsi, nézze meg.)
Hollywoodi rajzfilmek esetén szokták belekalkulálni a történetbe, hogy a gyerek mellett valószínűleg lesz egy szülő is, emiatt sok olyan poént, geget, utalást tartalmaznak ezek a filmek, amik kifejezetten a felnőtteknek szólnak. Ne unatkozzanak szegények, ha már a gyerekkel végig kell nézni moziban a hetvennyolcadik rajzfilmcsodát is. Ezt a megoldást próbálta átültetni Bozsik Yvette a táncszínpadra, véleményem szerint sikeresen. Péter és a farkas álombéli csatájában Mátrix és Csiilagok háborúja utalásokkal is találkozhatunk, de részleteket itt sem árulok el, hátha valaki meg akarja nézni az előadást.
Azonban az a helyzet, hogy írhatok én bármit ide, végeredményben mégis az a fontos, hogy a gyerekek élvezték-e, amit láttak, nevettek-e, amikor kellett, tapsoltak-e a végén. A válasz a kérdésekre egyértelmű igen. Kicsit lassan melegedett be a közönség, de végül működött a darab. Nyolc éves kontrollcsoportom is megerősítette: a darab jó, gyermekes szülőknek erősen ajánlott!
Az írás a 2010. április 18-i bemutatón látottak alapján készült.
