Mellékvágány: a kezdeményezés dicsérendő, azonban nem tudom, mennyire van esélye a kortárs tánc eseményeit nem kifejezetten követő embernek a két előadás valamelyikére jegyet vennie. A jegyek gondolom gyorsan fogytak, pénteken telt ház volt, valószínűleg szombaton is. Így is maximum 600-800 ember láthatta a művészeket. Ennyi idő alatt tehát tömegeket sajnos nem lehet megtéríteni, de ez nem a kezdeményezés, hanem a hazai kortárs előadóhelyek problémaköréhez vezet. Vissza a fősodorba.

A csapat vezetője-koreográfusa izraeli, de Angliában él, alkot és szerez hírnevet magának napjainkban – utóbbit igen gyorsan. Hogy miért robbant be gyorsan a köztudatba, az az est első darabjának körülbelül a huszadik másodpercében válik érthetővé. A színpadon füst gomolyog. Minden néző a helyére ül, pár perc várakozás, majd vaksötét. Nem amolyan félhomály, mint általában a színházakban szokott lenni, hanem teljesen sötét. Ahol még a szomszédot sem látjuk. Aztán hirtelen éktelen hangos dübörgő zene, szembevakító reflektorok és a fényből tökéletesen egyszerre felénk masírozó hét férfi. Körülbelül ennyit tud megjegyezni és pontosan írásban visszaadni az ember az Uprising című koreográfiából kamera nélkül, ugyanis ezután egy körülbelül negyven percig tartó folyamatosan pörgő, elképesztő sebességgel zajló táncorganizmus következik. Érthető tehát a koreográfus válasza egy interjúban a kérdésre: hogyan kell nézni darabjait. Válasz: mintha egy óceánt néznének.

Nincsenek a hagyományos értelemben vett, egymástól jól elhatárolt szólók, duettek, csoportos táncok. Helyette az egyik jelenet átfolyik a másikba, az a harmadikba, etc., mindez olyan tempóban, hogy a történteket nem lehet elemezni, értelmezni. Egyet lehet tenni: hagyni, hogy hasson ránk, amit látunk. Hét férfi táncos szerepel a darabban. Azért fontos hangsúlyozni a férfi szót, mert ennyire férfias koreográfiát (a táncosok, vagy a mozdulatok miatt, nem tudom, valószínűleg mindkettő kellett hozzá) rég láttam. Folyamatosan lüktető életerő, energia, férfiasság áradt minden mozdulatból.

A koreográfus erősen épít a fény-árnyék, illetve a színpadon terjengő füstnek köszönhetően inkább a félhomály/árnyék ellentétre. Különböző lámpák különféle alakzatokat hasítottak ki a színpadból és általában ezek a fényalakzatok jelölték ki az épp aktuális tíz-húsz-harminc másodperc történéseinek terét, aztán szépen átmosódtak egy másikba. Táncosok ki-be, mindezt olyan professzionális időzítéssel, pontossággal, tökéletesen egyszerre, hogy az Uprising éppen tartalmazhat magvas gondolatokat, de nem hinném, hogy sokan ültek a nézőtéren, akik ezeket megtalálták. Annyira letaglózó a táncosok tudása, teljesítménye, hogy másra nem jut a figyelmünkből. Természetesen szót kell ejteni a darab egy másik különlegességéről: a koreográfus által kreált nyelvről, mely férfiasan kemény és ugyanakkor néha olyan mozdulatokat is tartalmaz, mint ahogy a higany folyik egyenetlen talajon. Nehéz szavakba önteni. Mindenesetre a táncosok tökéletes technikai tudásán egy másodpercig sem ütött át a klasszikus balett, mint nyelv. Semmiféle merevség, egyenes tartás sehol, mintha a táncosoknak nem lennének csontjai.

A szünet utáni második darab, az In your rooms gyakorlatilag az első folytatásának tekinthető. Immáron vannak nők is a színpadon (bár ugyanúgy mozognak, mint férfitársaik és nőiségük szinte egyáltalán nem kap szerepet a koreográfiában), de a jelmez ugyanaz (lezser utcai ruhák plusz zokni), a füst, a félhomály, a fény-árnyék játék, a mozdulatok, minden ugyanarról a tőről fakad. Vannak konkrét utalások is az Uprising-ra mozdulatok formájában, nyilván nem véletlenül. A zene (kifejezetten hangos, lüktetésre és zajokra épülő egyveleg) is hasonlít az előző darabéhoz, azonban itt valaki néha beszél; ráadásul olyasmiket mond, amik a darab lényegét próbálnák megvilágítani. Persze kortárs előadás lévén nem mindig érthető a beszéd, ne érezzük biztonságban magunkat egy percre sem. Mindenesetre amikor igen, sokszor vicces, sokszor elgondolkodtató, amit hallunk.

A darab mozgásvilága tökéletesen ugyanaz, mint az elsőé, de itt elég sok olyan jelenetet láthatunk, ahol a táncot próbálja háttérbe szorítani a közlendő. Ilyen például, amikor a háttérre vetítik a darab címét, a színpadon pedig mindenki egyedül, a másiktól elválasztva szakadatlanul ugyanazokat a mozdulatokat végzi. Nem kell túl nagy kombinációs képesség, hogy találjunk egy megfejtést: itt a modern nagyvárosi életet élő emberek kiüresedett, magányos életét látjuk, mindenki a saját szobájában egyedül küzd, ki tudja, miért. A probléma az, hogy a tökéletesen egyszerre és pontosan zenére végzett mozdulatok szépsége és sebessége annyira lenyűgözi a nézőt, hogy hiába a nyilvánvalóan jelenlévő gondolatiság, hiába akar kétségbeesetten üzenni az alkotó, hiába a humor itt-ott (például a színpad közepén áll egy táncos, kezében egy tábla: „Don’t follow leaders!”, majd két perc után, mire az ember tényleg kezdi magáévá tenni a gondolatot, végiggondolni a történelem folyását, hogy mi lett volna, ha hiába kiabálnak a vezérek a pódiumokról, senki nem bagózik rájuk, na ekkor megfordítja a táblát és ezt olvashatjuk: „Follow me!”), a technika és a koreográfus mozgásvilága mindent felülír. Az emberszabású majmok, vagy előemberek testtartásában körbe-körbe ugráló, törzsi körtáncokra hasonlító rítusból kitörő és folyékony anyaggá váló testek csodája minden egyebet feledtet.

Döbbenetesen képzett, csodálatos táncosokkal, két lendülettől és életerőtől lüktető darabot láthattunk, de ha Hofesch Schechter gondolatokat szeretne közölni velünk, akkor vagy rosszabb táncosokat kellene keresnie, vagy könyvet kellene írnia. Ettől függetlenül azokat, akik ott voltak a Trafóban ezen az estén, valószínűleg tényleg sikerült megnyerni a kortárs tánc számára.