A színháztörténetírásban elfogadott tény, hogy sok mindent meg lehet örökíteni egy előadással kapcsolatban, azonban az egyik legfontosabbat - a színészi alakítást - nem. Ennek oka, hogy bár le lehet írni bizonyos szavakat, mellyel jellemezhető a színész játéka (például: modoros, összeszedett, ihletett, stb.), ezzel senkit nem vittünk közelebb ahhoz, hogy ténylegesen el tudja képzelni, milyen volt az adott alakítás az adott előadásban. Persze valamilyen képet kialakít majd magában. Ha időben, térben, közel vagyunk egymáshoz az olvasóval, iskolázottságban, a társadalomban elfoglalt helyünkben és sok más dologban nagyon hasonlóak vagyunk és már látta az adott színészt más darabokban, akkor talán hasonló elképzelései lesznek, mint ami a valóságban történt. Természetesen ez még mindig óriási távolságra van attól, hogy megörökítettük volna a színészi alakítást.
Ugyanez a probléma a mozgás minőségére, más szóval a táncnyelvre, harmadikkal a mozdulatokra vonatkoztatva megjelenik táncelőadások esetében is. Kritikát, véleményt, elemzést, avagy puszta leírást szeretne készíteni az ember egy darabról és a színpadkép, a fények és a jelmezek leírása után beleütközik abba a problémába, hogy most akkor le kellene valahogy írni, hogy mitől is volt egyedi az a kézcsavarás a hetedik percben. Nyilván nem lehet. Lehet persze támpontokat adni, amit a fenti feltételeknek megfelelő olvasó nagyjából talán megérthet.
Ajánlókat azonban írni kell a honlapokra, szóróanyagokra, ezért mégis próbálkozik a szakíró, vagy épp a sajtós. Kialakulnak tehát általánosan használt kifejezések, amelyek jól hangzanak, de senki nem tudja, mit jelentenek, ha jelentenek egyáltalán valamit.
Az egyik kedvencem a kortárs tánc területén igen gyakran használt szóvirág, mellyel az épp emlegetett koreográfus mozdulatvilágának újszerűségét szokták bizonygatni: "...a mozdulatot darabjaira szedi és újra összerakja...".
Sokáig nem értettem, mit jelent ez (gyanítom, sokszor azok sincsenek tisztában a jelentésével, akik leírják). Nemrég találtam egy megoldást. Az ember úgy tanul mozdulatokat (legyen szó itt bármiféle mozdulatról a járástól a sportokon át a különböző hangok képzéséhez szükséges mozdulatokig), hogy a mozgás megfigyelése közben az ahhoz szükséges idegpályák működésbe lépnek. (Énekeseknek, ha a hangszalagjukkal van baj, azt javasolják, ne hallgassanak vokális zenét, mert az mozgatja a hangszálaikat és emiatt lassulhat a gyógyulásuk.) Kis intenzitással, tehát talán észre sem vesszük, de amikor lövő futballistát látunk, a lövéshez szükséges idegpályáink bizony működnek. Ha meg akarjuk tanulni a mozdulatot, utánozni kezdjük. Azért tudjuk egész jó közelítéssel ismételni a mozdulatot már első alkalommal, mert az idegpályáinknak nem új az élmény. Ráadásul a hirtelen végrehajtott első ismétlések sokkal jobban sikerülnek, amig nem gondolkodunk a mozdulaton.
Ha elkezdünk azon töprengeni, mit is csinálunk, a mozdulat hirtelen kevésbé sikerül, vagy ahogy modernül mondani szokták: szétesik. Elkezdi az agyunk megérteni és megtanulni a folyamatot, majd sok gyakorlás után eljutunk arra a pontra, ahonnan indultunk. Most már ugyanúgy végre tudjuk hajtani az adott mozdulatot, mint először, de már tudatosan. Innentől a fejlődés már egyértelmű.
Miért írtam le mindezt? Azért, mert szerintem ezt jelenti a mozdulat szétszedése és újbóli összerakása. Valószínűleg a fent leírt folyamaton mindenki sokszor átesett már élete folyamán, tehát innentől kezdve mindenki érteni fogja ezt a furcsa félmondatot, aki elolvasta ezt a pár sort. Hogy ez hogy jellemezhet bármiféle koreográfus által kitalált akármennyire forradalmi táncnyelvet, nem tudom. Azt sem, hogy valóban erre gondoltak-e azok, akik ezt eddig leírták (amennyiben gondoltak valamire).
Ha viszont nem erre, akkor mire?
