Láttam

A Táncfórum 2008 nyitóelőadásáról írtunk már itt és itt, most az estéről szóló harmadik, egyben utolsó írás következik.
A második darab előtt negyven perc szünetet kellett végigvárnia a lelkes közönségnek, ami sajnos később kicsit megbosszulta magát. A szünet után Barta Dóra koreográfiája következett. Ez a mű Federico Garcia Lorca: Bernarda Alba háza című művéből készült és a Didoval szemben több-kevesebb hűséggel követte Lorca drámáját.


A díszlet jellemzően vörös-fekete, nyomasztó. A tér jóval tágasabb, mint az első darabban, két részre osztható. A színpad első fele a ház belseje, a hátulja a kinti világ. Közte egy műanyaglapokból álló függöny, melyen a halott arcának stilizált képe jelzi, mi az, ami elválasztja a bentieket a kinti világtól. A jelmezeket is rengeteget használja a koreográfus, sokat segít a nézőnek az értelmezésben a ruhákkal való játék. A darab elején kiosztott fekete kabátok bezárják a ház lakóit saját magányukba. A darab folyamán minden lelki történés végig követhető a jelmezek változásain, jó példa erre Adela, a legkisebb lány többszöri lázadása: egyszer a fekete köntös nélkül, egyszer pedig teljesen új, zöld ruhában jelenik meg (nagyon hatásos ez a nyugalmat sugárzó szín az egyébként feszültséget és szomorúságot sugárzó díszletek, jelmezek között). Persze a zöld ruha sorsa nem kérdéses, testvérei és anyja visszaöltöztetik Adelát, a menekülés lehetetlen.

Több apró eltérést találtam a dráma és a táncmű között, amik azonban komolyabb jelentéssel is bírhatnak. Először is Pepe el Romano Lorca drámájában nem jelenik meg egyszer sem, mégis ő a legtöbb cselekmény okozója. Ez táncszínpadon nem nagyon kivitelezhető, ezért Barta Dóra beleírja a koreográfiába őt is. Másrészt Bernarda Alba az irodalmi műben pisztollyal lő a Pepe el Romano után, a színpadon viszont hatalmas, nehéz kövek esnek rá a ház asszonya intése nyomán. Köveket az égből ember nem dobálhat senkire, tehát itt a címszereplő valamiféle istenné, ember feletti lénnyé nő, ami a házból való menekülés esélyét teljesen megszünteti. A harmadik ilyen jelenet Adela halála. A drámában elmenekül és öngyilkos lesz, a koreográfiában a testvérei ölik meg. Én ezt a változást úgy értelmeztem, hogy valójában itt az öngyilkosság lelki okait jeleníti meg a koreográfus.

A darab táncnyelve – mivel történet is zajlik a színpadon – néhol pantomim-jellegű elemeket is tartalmaz, de nagyrészt egy sajátos, kortárs mozgásformákkal teli koreográfusi világot ismerhetünk meg. A pantomim-tiszta tánc keverék nagyon jól sikerült, a darab cselekménye mindenhol érthető, viszont sehol nem éreztem azt, hogy ez a tánc rovására menne. A táncosok színészként és táncművészként is megállták a helyüket, külön kiemelném Kulcsár Noémit, Barta Dórát és Rubi Annát. A darab vége felé éreztem ugyan egyszer, hogy kicsit hosszúra nyúlik, de türelmetlenségem inkább betudható a negyven perces szünetnek, mint a darabnak.

Jó volt látni a teltházat, pótszékekre (azaz pótpárnákra) is szükség volt, hogy a sok érdeklődő helyet találjon magának. Csak remélni lehet, hogy ha nem premier és nem Táncfórum nyitóelőadás zajlik, akkor is ilyen szép számban lesznek majd nézők. Az előadás végén felmerülő kérdés: tényleg ennyire sötét a jelenünk? Miért csak borongós, szomorú, kétségbeesett témákhoz nyúlnak kortárs alkotóink? Nincs semmi, ami jókedvre hangolná őket?