Ott voltunk a Táncfórum megnyitóján, mint már írtunk is róla, Juronics Tamás beszélt, majd az est folyamán láthattunk két egyfelvonásost két kortárs hazai fiatal koreográfustól. Most az elsőről, pár nap múlva a másodikról írunk pár sort.
Az első egyfelvonásos Fodor Zoltán koreográfiája, a Dido volt. Szűk tér, bezártság-érzést keltő díszletek jelezték, hogy itt szorongással, paranoiával, mindenképpen valamiféle pszichés zavarral szembesülünk majd. Szürke, rideg, hideg. Ezek a szavak ötlenek fel először. A történet két síkon játszódik, az egyik a valós élet, a realitás, a másik a címszereplő fejében zajló események sora. Három jelenet - a darab ívét megrajzoló három pillér - történik a valós világban: a koreográfia kezdetén egymás mellett fekvő pár kapcsolatának ridegségét jelző esti-éjszakai jelenet, később egy vad szexuális aktus, mely után a kapcsolat ismét a közönybe fullad, majd a darab vége (erről részletesebben kicsit később).
A közbeeső jelenetek a főszereplő utazását mutatják saját elméjében. A témából fakadóan ezek messze nem annyira egzakt, pontosan körülhatárolható eseményt mesélnek el, inkább érzelmek, hangulatok vonulnak el a szemünk előtt. Látunk küzdelmet, menekülést, öngyilkosságot, szerlemi orgiát de mindben közös a reménytelenség érzése, a biztos tudat, hogy innen már csak lefelé van.
A legdrámaibb jelenet a darab zárása, a hangulati-érzelmi csúcspont, a főszereplő öngyilkossága. Ez nem az első a darabban, a pszichikai síkon már átélünk egyet, de mivel nyilvánvaló, hogy ez tényleg történik, még hátborzongatóbb. Amikor már azt gondoljuk, túl vagyunk a legrosszabbon, megérkezik a férfi, befekszik a halott nő mellé az ágyba és nem veszi észre, hogy az nem csak alszik. Ez volt az a pont, ahol úgy látszik, az alkotó minden reményt feladott világunkkal kapcsolatban. Ahol ilyen megtörténhet, az csak rossz hely lehet. A koreográfia végére nyilvánvalóvá válik, hogy a cím itt csak utalás, asszociációk keltésére szolgál, a mitológiai történet csak ihletadó, nem az adja a koreográfia vázát.
Általánosságban elmondható, hogy a táncosok jól teljesítettek, szembetűnő hiba nem volt az előadásban. Kulcsár Noémi nem csak technikailag, hanem színészileg is zseniális, magávalragadó. Fodor Zoltán a férj szerepében bizonyítja, hogy nem csak koreográfusnak, táncosnak is jó. Sajnos nála a színészi képességek kevésbé dominálnak. A darab bizonyítja Fodor koreográfusi érzékenységét, ötletességét. Rengeteg sajátos, kifejező mozdulat teszi egyénivé, színessé, érthetőbbé a színpadi eseményeket.
Tetszett, értelmezhető, elgondolkodtató mű, ritka táncszínpadon az ilyen.
