Szokatlan kezdeményezésnek lehetett szemtanúja, aki szokásos napi rutinját végezve a Deák téren a 47-esről leszállva sietett a metróba, a dugóban állt a Blaha Lujza téren, a Moszkva téren sétált a metró felé, vagy a Bazilika előtt lófrált, kávézott, borozott. Kulcsár-Vajda Enikő néhány kortárs táncossal ugyanis újszerű, rendhagyó táncelőadást rendezett.
Négy etűdből áll össze a mű, a helyszín Budapest néhány forgalmas közterülete egy szép nyári napon. Az előadás az internetre készült, három kamerával rögzítettek minden eseményt. Egy a táncos(oka)t közelről, egy az összképet távolról, egy pedig a véletlenszerűen arra járó és akaratukon kívül nézővé váló járókelőket pásztázta. Ezekből a felvételekből állt össze a négy kisfilm, az elkészült produkció.
Milyen szempontból lehet megközelíteni ezt az alkotást? Nem olyan egyszerű a kérdés. Dokumentumfilm? Végülis lehet, hiszen egy megtörtént eseményt dokumentál. Valószínűleg mégsem ez a tökéletes válasz. Táncelőadás filmre rögzítve? Ez sem igaz teljesen, hiszen nem egy önmagában megélő produkciót rögzítettek filmre. Ez a mű attól lett műalkotás, hogy rögzítették. Táncfilm talán? Filmnek film ugyan, táncolnak is benne, de talán mégsem táncfilm, hiszen az általában stúdióval, hatalmas stábbal, profi kamerákkal jár. Mégis talán ez áll a legközelebb az igazsághoz. Ha nem tudjuk, hogy mi is ez (legalábbis nem tudjuk skatulyába zárni), akkor elég nehéz eldönteni, milyen szempontból értékelhető?
Foglalkozzunk a kameramozgással? (Én személy szerint ha akarnék sem tudnék, nem az én asztalom.) Vagy a mozdulatok összhangjával, szép kivitelezésével? Ha ebbe az irányba indulunk, hogy lehet értelmezni a kisfilmekbe bevágott részleteket nézelődő, csodálkozó, vagy teljesen közönyös járókelőkről? Nyilván nem ez a legjobb út. Valami olyan nézőpontot kellene találni, ami független egy-egy konkrét művészeti ágtól, minden művészeti produktumra nézve közös. Például vizsgáljuk az alkotás újszerűségét, hatását a nézőkre. Ez már talán vezet valahova.
Újszerűség tekintetében dicséret illeti az alkotókat. Az internetre, körülbelül nulla forintból készült alkotás frappáns válasz a kortárs művészek szinte folyamatos sirámaira: „nincs pénz, nincs állami támogatás, így nem lehet alkotni” (bár a siránkozás műfajában a táncosok sokkal lemaradva kullognak filmes kollégáik mögött). Tehát ha valakinek épp nincs szerződése, a modern technika vívmányait használva lehet jókedvből és lelkesedésből is művészetet alkotni. A nézőkre gyakorolt hatás már keményebb dió. Hiszen a járókelőkre nem valószínű, hogy tartós hatást gyakorolt az előadás (bár egy-egy futó mosoly is hatalmas eredmény ebben a folyamatosan kesergő országban), tehát a célközönség a youtube-nézők tábora. Ezek közül is inkább azok, akik rendelkeznek valamilyen budapesti kötődéssel, hiszen akkor igazán érdekes a duó a forgalom közepén, ha ismerjük a helyet és meglepődünk azon, hogy itt ilyet is lehet. Ha valaki nem tudja, mi az a Blaha Lujza tér, talán nem akkora élmény neki a látvány. Tehát a kérdés az lehet, hogy az interneten a kisfilmeket szemlélőnek mit jelenthet egy-egy etűd. A választ, azt hiszem, nem én fogom megadni, de személyes élményemet alább egy mondatban összefoglalom.
Friss, ötletes, újszerű alkotást sikerült összekalapálni, amit jó lenne folytatni. Hátha így lehetne népszerűsíteni a táncművészetet a fiatalabbak körében is.
