
Az Operaház éles váltással a Szenvedély balettest utolsó előadása után pár nappal rögtön a Hattyúk tavát tűzte műsorra. Felmerült bennem a kérdés, hogy bölcs döntés-e ennyire eltérő stílusú műveket műsorra tűzni egymás után, képes-e az együttes a modern stílusokból a spicc-cipőbe átszokni egy-két hét alatt. Ha sikerül is, mindenesetre biztosan nem egyszerű.
A kar a szokásos ritmikai pontatlanságban töltötte az estét, de ezt leszámítva nagyobb hibát nem észleltem. A fehér képekben kifejezetten pontosan mozogtak és sikerült megmutatniuk, mitől nem unalmas, amikor 24 fehér tüllruhában álldogáló táncos és egy-két szólista semmi mást nem csinál, csak táncol. Ez ugye nem túl egyszerű, ha az átlagnéző egy mai, eléggé ingerdús környezethez szokott ember, akinek két három ház felrobbanásánál kezdődik egy unalmas hétköznap esti film.
A pas de trois (Boros Ildikó, Radina Dace, Lieblich Roland) zseniális volt, szépen kidolgozott, finom mozdulatok, kár több szót ejteni róla. A három nagy hattyú variációja (Gyarmati Zsófia, Varga Judit, Weisz Sára) nem volt rossz, de láttam már szebbet is.
A négy kis hattyú (Pisla Artemisz, Horvtáh Adrienn, Riedl Ágnes, N. Nemese Zsófia) sikerszám, könnyű eladni, vette is a közönség. De azért a Boros Ildikó nevével fémjelzett négyes tökéletességét nem sikerült elérni

A főszereplők közül Kun Attila nagy kedvencem, nem csak tánctudása, hanem színészi adottságai miatt is. Ez a szerep (varázsló) nem adott sok lehetőséget, hogy bizonyítsa tudását, de amit kellett, azt a tőle szokásos színvonalon oldotta meg. Katona Bálint udvari bolondként nekem nagyon tetszett.
A herceg szerepében Oláh Zoltán szintén nagyon jó volt, ellenben Aleszja Popova Odette/Odília szerepében érthetetlen okból úgy tűnt, mintha valakinek valamit görcsösen bizonyítani akarna. Meglátszott ez sok mozdulatán, egyszer rontás is lett belőle. Bizonyított ő már sokszor, tőle nem ezt várnánk.
Összességében egy jó, egységes előadást láttam, soha rosszabbat e falak között.