Az ExperiDance társulat honlapját és szórólapját olvasgatva kellemetlen érzésem támadt. Valahogy azt éreztem, hogy annyira győzköd engem valaki valamiről, hogy az már kissé gyanús. Minden számszerűsíthető adat vastag betűvel: 1300 előadás, 32 táncos, 900000 néző. Gondolom azért, mert a számok konkrét, megfogható dolgok. Kár, hogy soha nem a művészi értékről szólnak, attól teljesen függetlenek.
Ráadásul magyarul sem nagyon tud, aki ezeket a reklámszövegeket írta. Például ha valakinek sikerül kisilabizálnia az alábbi mondat jelentését, a megfejtést küldje el a
szerkesztőség címére, hálás lennék érte: „Tény, ha ma valaki ezen a területen szeretne értéket-értékhez kapcsolni (a nézőszám volumenét is kalkulálva), akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, s értékvesztő jelenünkben találkozni fog velünk, produktumunkkal.” Magáért beszél ez a mondat is: „Előadásainkon célunk egészségesen ötvözni a minőséget - az arányok megtartásának figyelembevételével - a popularitással.” Ki tudja, mit jelenthet az egészségesen ötvözés, illetve hogyan kell figyelembe venni az arányok megtartását. De ha nem kekeckedünk, valószínűleg azt akarják közölni itt az olvasóval, hogy könnyen emészthető, népszerű, mégis művészi igénnyel megalkotott előadásokat készítenek. Erre majd még kitérünk. Az együttes küldetéséről szóló bekezdés is teli van értelmetlen, nyelvtani hibáktól hemzsegő mondatokkal, azonban mivel célom nem az együttes honlapjának nyelvtani elemzése, hanem vélemény írása a Nagyidai cigányok című előadásról, rátérek inkább erre.
Az együttes vezetője, Román Sándor nagyjából tíz éve kitalált egy mozgásnyelvet, mely a magyar n
éptánc mozdulatkincsén alapul. Ezt rövid ideig nagyon szórakoztató nézni-hallgatni, hiszen nagymértékben épít a különböző ritmusokra, amiket adott esetben nem csak kézzel-lábbal, hanem mindenféle, a színpadon talált eszközökkel keltenek életre az egyébként jó ritmusérzékkel megáldott táncosok. Azóta semmi újat nem sikerült kitalálni és ez meglátszik a most tárgyalt előadáson is.
Az első fél óra a fent említettek miatt szórakoztató abban az esetben, ha valaki nem tudja, mire számítson, mert nem látott még ExperiDance produkciót. Aki már látott, az konstatálja, hogy ismét nem történt semmi újítás. A táncosok még mindig elég pontosak és tényleg egyszerre mozognak (bár a kekec néző találhatott kisebb ritmikai pontatlanságokat, először például a labanc vezér szólójánál), egy-két karaktert néhány mozdulattal sikerült felskiccelnie a koreográfusnak (vagy ahogy magát nevezi a szórólapon: az ALKOTÓnak), a zene totálisan semmitmondó és hallhatóan azért készült, hogy lehessen rá táncolni. Eddig ez egy szórakoztató előadás is lehetne, csakhogy nem ér véget fél óra elteltével. A táncosok tovább ismételgetik az ekkorra már a szűz néző számára is ismerősnek tűnő mozdulatokat és hogy ne fúljon unalomba az előadás, sokat öltöznek és szép nagy díszleteket tologatnak a színpadon.
Az első felvonás ötven perce ezzel együtt is nézhető, nem túl unalmas, azonban ez egy percig sem az izgalmas, fordulatos történetmesélésnek, a mélyenszántó mondanivalónak, vagy a lélekbemarkoló érzelmeknek köszönhető, ugyanis ezek mindegyike hiányzik - hozzátéve persze, hogy Arany János eredetije a magyar irodalom egyik legszórakoztatóbb olvasmánya, tehát nem az alappal van a baj. Pusztán a táncosok technikai tudása az, ami az előadást eddig a pontig elviszi a hátán.
A második felvonás elején azonban kifejezetten felháborító a török-perzsa-indiai-egyiptomi zagyvalék. Ez a jelenet tökéletesen megmutatja, hogy Román Sándor a saját maga által kreált stíluson kívül valószínűleg semmihez sem ért. Rossz nézni az évezredek alatt tökéletesre csiszolt indiai kéztartások, mudrák és ászanák megnyomorítását, szigorú ritmusok közé kényszerítését. Ráadásul itt hirtelen megmutatkozik, hogy az eddig magabiztos táncosok sem túl sokoldalúan képzettek. Továbbá a jelenet egy totális kulturális káosz, ami vagy a koreográfus tudatlanságát jelzi, vagy a hanyagságát, nem tudom, melyik a rosszabb. Úgy tűnik megelégedett azzal, hogy így kitöltött húsz percet, gondolván hogy ez alatt a nézők elfelejtik, hogy mit is láttak az első felvonásban.
Miért fontos, hogy elfelejtsék? Mert természetesen az előadás hátralévő részében ugyanaz történik, mint az első felvonásban. És ami még rosszabb: ami egyébként a másik öt egész estés darabban is. Hogy teljes legyen a kép, meg kell jegyezni, hogy azért van egy-egy jól sikerült színpadi geg itt-ott, de ez annyira kevés az unalmas önismételgetéshez képest, hogy nem segít.
Az ExperiDance megteremtette saját nézőközönségét. Borsos jegyárak mellett is teltházas előadásokat tudhat maga mögött már jópár éve. Bőven megtehetnék, hogy a szórakoztatás mellé kevés művészetet, gondolatot, érzést csempésznek, hogy azt az embert, aki bejön a színházba és megnézi őket, elgondolkodtassák, valamit tegyenek vele, amire másfél órával később is emlékezni fog. Esetleg kevesebb táncossal, kis színházakban művészi igénnyel megalkotott kamaraelőadásokat tarthatnának szűkebb közönségnek – táncosaik vannak hozzá. Ilyen céljaik nincsenek. Minden előadás professzionális alkotás, szép a díszlet, jók a táncosok – mint egy hollywoodi sikerfilm. Úgy tűnik, csak a pénzkereset a cél, nyilván sikeres a vállalkozás. Csak akkor ne írják le, hogy céljuk művészi érték teremtése és a magyar kultúra hirdetése messzeföldön. Továbbá az alkotó ez esetben nem alkotó: csupán iparos.
Az írás a 2009. október 25-ei előadás alapján készült!
