Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy nagyon szeretem az ókori görög drámákat. Mindezt Karsai Györgynek köszönhetem, ezért ahogy megláttam a Nemzeti Színház új bemutatójának plakátját (Euripidész: Oresztész - Karsai György új fordítása), felcsillant a szemem.

Ókori görög dráma a XX.-XXI. században. Fura szerzet, nem való ide, hiszen olyan problémákról szól, melyek nem annyira aktuálisak manapság. Példának rögtön az Oresztész alapkonfliktusa: ha apámat megöli anyám és utána bosszúból megölöm anyámat, akkor a jogos - sőt, kötelező - vérbosszú vajon felment az anyagyilkosság bűne alól? Tegye fel a kezét, aki ezzel a problémával már találkozott életében. Ráadásul e tekintetben a jogszabályok is egyértelműbbek manapság. Az ilyen művek szó szerinti értelmezése tehát badarság lenne, de valamiféle keretnek tökéletesen jók ezek a színművek. Keretnek, melyet a rendező megtölthet a saját elképzeléseivel, így téve élővé és aktuálissá az adott darabot.

Alföldi Róbert jó szervezőnek tűnik. Az archaikus, nehéz nyelvezet problémájára, úgy tűnt, megoldást talált. Új fordítást intézett ugyanis (Karsai György mai nyelvre nyersfordított verzióját Térey János szedte versbe). A nem mindenki (vagy alig valaki?) számára ismert mitológiai-történelmi hátteret az előadás előtt harmadéves főiskolások világítgatták rendhagyóan: a ruhatárban, előtérben, büfében ötletszerűen feltűnő két-háromfős csoportok jeleneteket adtak elő a darab előtt történtekből. Kifejezett élmény volt a kiskosztümben kis kávéval a kis asztalkáknál üldögélő egyszeri kispolgár arcát nézni, amikor a földre vetette magát mellette egy leány és ordított, hogy "Megöltem! Megöltem!". Szavazás is volt a bejáratnál: kavicsokat lehetett dobálni Igen és Nem feliratú ládikákba. A kérdést nem ismerte senki, annál érdekesebb, mi lesz a válasz. Ráadásul a főszereplők az alternatív színházi (kréta)körökből ősszel szerződtetett Péterfy Bori és Rába Roland. Tehát a körítés remek, néző kíváncsi, reménykedik, hátha...

Aztán a színházteremben sajnos hidegzuhany. Ugyanis nincs függöny és látni a díszletet. A darab után vita alakult ki egy kedves ismerősömmel, hogy most vajon ez a nyolcvanas évek végéről maradt itt, vagy a kilencvenesek elejéről. Platós, betört üvegű teherautók (kettő), rengeteg ruha szanaszét szórva a színen, a falak tükörből. A jelmezek eggyel jobban sikerültek, de mint később kiderült, ez is annak köszönhető, hogy a színészek lázadtak és nem mindent hagytak rá a jelmeztervezőre. Nem bocsátkoznék időrendet követő részletes elemzésbe, kiragadnék inkább néhány momentumot.

A kar szinte az egész darab alatt bent van a színen, de szemmel láthatólag nem tudnak mit kezdeni magukkal. Szinte biztos, hogy nem a színészek hibája, úgy tűnik, hiányzik a rendezői koncepció. Amikor van (csirkekopasztás, majd -belezés, végül csirekeleves főzés), akkor meg inkább ne lenne (ez is olyan nyocvanas évek szagú, nem?).A színészek alakítását nehéz objektívan megítélni, nem mindenhol derül ki, hogy rendezői utasítások hiánya, vagy egyszerű rossz alakítás okozza, de szinte senki nem alakít emlékezeteset. Ebből az átlagból kilóg lefelé Cserhalmi György, felfelé a két főszereplő (közülük is inkább a hálásabb szerepnek bizonyuló Oresztészt alakító Rába Roland) és Kulka János a phrűg szolga epizódszerepében. Szerencsére a darabnak van koreográfusa is, Gergye Krisztián. Róla nemigen tudnék mondani semmit, viszon igen érdekelne, hogy melyik része a darabnak, amihez táncos szakemberre volt szükség. Nekem van egy tippem: semelyik. Tényleg kíváncsi vagyok, mit tett hozzá.

Összefoglalva az eddigieket, van borzasztó díszletünk, karunk, aki nem találja a helyét, meg jó-rossz alakításaink. A cselekmény zajlik a maga medrében, a szöveg néhol könnyen követhető, néhol szinte alig, de azért elboldogul az ember. Majd hirtelen azon kapja magát, hogy a darabnak mindjárt vége és még mindig nem tudja, miért ül itt. Apropó, darab vége. Mielőtt még a végső fejtegetésbe belemelegednék, kicsit a darab végéről. Amikor a hangszórókból motorzúgás hallatszott és a teherautók kipufogójából füst kezdett ömleni, nem tudtam, most ez vicc, vagy komoly (lásd még: Szenvedély balettest, Operaház, A nő hétszer, motorosok). Majd amikor a cselekmény szálai annyira összekuszálódtak már, hogy tovább bonyolítani nem lehet, megjelent Apollón (deus ex machina) és mindent megoldott. Megjelent, de hogy! Tíz fiatal színész között, akik rappeltek, míg bejött, majd ugyanígy kísérték ki, mindezt a színpad összes mozgó alkatrészének mozgatásával kísérve. Elég kínos volt. Mint amikor a vidéki iskolai színikör vezetőjét beengedik egy jól felszerelt színpadra és az egyszeri lehetőséget kihasználva minden gépet bekapcsol, úgysem lesz rá lehetősége többet.

Tehát ily módon véget ér az előadás és eljut a néző odáig, hogy akkor most kitalálja, mi volt a célja ezzel a darabbal Alföldi Róbertnek. Miért kellett most felújítani? Mit mond ez most itt nekünk 2008-ban? Gondolkozik a néző. Hosszan gondolkozik. Majd rájön, hogy valószínűleg még maga Alföldi Róbert sem tudja. És hát ez a legnagyobb baja az előadásnak, kipufogófüst ide, vagy oda. Nem mond semmit, nem kérdez semmit, nem hozza közelebb az embereket a színházhoz, nem gondolkodtat el... Alföldi Róbert jó szerverző, de jelen esetben rossz rendező.

Ja, és a szavazás (a darab végére összeszámolták a kavicsokat): 59 igen : 26 nem. Tehát (ennek az) Oresztésznek halnia kell a nézők szerint.