A Random Dance Company Entity című darabját adta elő a Trafóban. Ez a mű egy sorozat része, melyet Wayne McGregor, a társulat koreográfusa a tudomány és a művészet különböző területein alkotó emberekkel együtt hoz létre. Ez darab a pszichológia, a neurológia, a nyelvészet, az ember-számítógép interakció és a robotika területein foglalkozó szakértőkkel készült, a koreográfus központi kérdése az volt: mit is jelent valójában embernek lenni?
A darab két nagyobb szakaszra osztható, ha az ember mindenáron elemezni akar. Az elsőben tiszta tánc, nincs játék a díszletel, a jelmezzel, a fénnyel sem sok. Adott egy maréknyi zseniális táncos, akik fekete alsóban, fehér trikóban táncolnak. Egyszerű. A darab nyelvezetének alapja valahol mélyen a klasszikus balett, de csak néha tűnik fel a maga tiszta formájában (egy-egy kettősnél pillanatokra megjelent a klasszikus partnerolás, mintegy kikacsintás, néhol ennek ironikus változata, ahol a nő partnerol a férfinak). Rengeteg a parafrázis (kis képzavarral szólva) és nagyon sok a teljesen újszerű, egyedi mozdulat. Szemmel láthatóan a koreográfus táncosokra lebontva készíti a mozdulatokat, megkeresi az egyedi képességeket, stílust és arra építi fel az egész darabot.
A második részben szerepet kap a háttérben látható emelőszerkezet. Absztrakt, néhol lüktető szövethez, máshol matematikai törvények grafikai leképzéséhez, néhol semmihez sem hasonlítható abrákat vetítenek rá. A táncosok is vetkőznek, csak fekete nadrág (a lányokon fekete top is) marad. A táncteret először az aranymetszés szabálya alapján tagolja a fény, ami a táncosok térbeli mozgását befolyásolja, majd különféle matematikat ábrákat vetítenek a táncosok lába elé, amiknek tekeredését, vagy épp geometriai tisztaságát mozdulatokkal próbálják visszaadni. A zene is más, modern, elektronikus hangkavalkáddá változik.
Szólók, kettősök, csoportos táncok váltakoznak végig a darab során. Nem látunk történetet, nincs előre megtervezett gondolati ív, legfeljebb bennünk alakul ki valamiféle reflexió az egyes epizódok szemlélésekor. Talán az egyik leghatásosabb rész, amikor a háttérben az élet lüktetésével játszott a videó, a zene lágy, halk és a színen férfi-nő párosa táncolt egymással, tekeredett egymásba, vonzás-taszítás, erotika az utalások szintjén. Hiába jönnek közben mások is a színre, nem kerül ki a páros a középpontból. Ilyen lehetett az élet születése valamikor az ősóceánban.
Tökéletes, a kortárs tánc magasiskoláját bemutató előadást láthatott, akinek sikerült bejutnia. Pontos, szép mozdulatok. Csak az a gondolat nem megy ki a fejemből, hogy miért kellett ehhez tudományon-művészeten átívelő összefogás? Nem éreztem a darab során, hogy gondolatilag bármivel is közelebb jutnék a fent említett kérdés megválaszolásához. A különböző matematikai-fizikai összefüggéseket mutató ábrák segítségével történő improvizáció, az ezeken történő tánc nem vitt közelebb ahhoz, hogy honnan ember az ember és meddig is pontosan. Lehet, hogy a koreográfus úgy gondolta, hogy ő megpróbálja megkeresni a választ és közben inspirációk érik, amiket majd átültet táncba? Mindenesetre a darab sikerült. Ha nem olvasom el a háttérinformációkat, ez a bekezdés az első mondatnál véget érne.
Még valami a végére: Trafó, két előadás, az kb. hatszáz ember. Világhírű együttes. Zenére fordítva mondjuk Rolling Stones a Petőfi Csarnokban. Miért csak ennyi előadás? És miért itt? Vannak nagyobb színházaink. Vagy hazánkban nincs érdeklődő? Csak a Trafó telik meg, a saját bejáratott közönségével, nem érdekelne valakit még esetleg?
