Négy évszak - Babaszínház
Bozsik Yvette Társulat

A Norvégiából indult csecsemőszínházi mozgalom hazai programjának egyik előadását láthattuk  augusztus 6-án a Kaméleon Klubban. A darab megtekintése 0-3 éves korig ajánlott, természetesen szülői felügyelettel. Kislányom, akivel végignéztük az alig 30 perces előadást, sajnos nem tud beszámolni a történtekről. Helyette hozzátennék néhány gondolatot, először a babaszínházakról röviden.

Az Oslói Egyetem munkatársai öt évvel ezelőtt keresték meg a Kolibri Színházat, közelebbről Novák Jánost, hogy együttműködését kérjék az ún. Glitterbird projektben. Erről bővebben maga a színigazgató is ír, itt. Három előadást kellett létrehozniuk, ezek egyikét Bozsik Yvette és társulata készítette el.

Mikor először olvastam a csecsemőszínházról, felmerült bennem, hogy van-e értelme ennek, mit adhat a színház egy féléves, vagy akár kétéves gyermeknek, de az előadás sajnos nem adott választ a kérdéseimre. A babaszínház mellett felvonulók egyik gondolata, hogy olyan előadásokra lenne szükség, ahol a felnőtt néző (mint szülő, kísérő) a gyermekkel együtt rácsodálkozhat a művészet erejére.

Novák János így ír: „Mit nyer ezzel egy felnőtt? Újra rácsodálkozhat, - a csecsemők szemlélődésében osztozva - a világ olyan csodáira, melyeket már megszokott, vagy rég elfelejtett. A csecsemőszínház a felnőtteknek visszaadja a nyugodt szemlélődés örömét, rangját. A művészi hatásokkal is úgy vagyunk kicsit, mint a drogokkal. Ha hozzászokunk, egyre erősebb adagokat igényel szervezetünk. A fogyasztáshoz kapcsolt művészi tevékenységek megadják nekünk ezeket az egyre durvuló, erős hatásokat. A csecsemőszínház arra mutat példát, van másik út is. Vissza kell találni a gyökerekhez, szemléletünket, világlátásunkat meg kell tölteni emberi tartalmakkal. Ehhez segíthet hozzá a csecsemőktől eltanulható szemlélődés."

A színház e gondolatmenet szerint egy olyan rituális tér, ahol a felnőtt színészek mintegy alárendelődnek a kicsiknek, akikkel viszont felnőtt kísérőik azonosulnak, egyenrangúvá válnak velük.

Nem tudok komoly érvet felhozni a fentiekkel szemben, mégis ellenérzéseim vannak. Azt hiszem a gyermekkel azonosulni, vele egyenrangúvá válni a hétköznapokban is tudni kell. Meg is tesszük, mikor együtt hintázunk a játszótéren, vagy a hátunkon lovagoltatjuk őket. Ha az efféle közös játékban nem tudunk feloldódni, akkor hiába minden.
Valamiért úgy érzem, hogy a kezdeményezés inkább a felnőttekről szól, az ő befogadókészségükről. Eszerint el kell hinniük a szülőknek, hogy érdemes színházba járni, mert az jó.

A konkrét előadáshoz visszatérve így ír róla Juhász Dóra: "Színes mesekönyv-hangulat. Lepke jelmez, már-már bábszínház-mozgás és fehér vatta-hógolyók. Játszóház-szabadság. A kortárs tánc itt egy kényelmes közeg megteremtésének eszköze a legkisebbek számára. Minden mozdulat, kellék és jelmez e célnak van alárendelve, ennek megfelelően illusztrál, elmesél, felnagyít, rámutat, kiszínez, hat, vonz, szórakoztat, megjelenít. A koreográfus biztos kézzel rajzol színpadi képes- pontosabban táncos- és mozdulatos könyvet arról, hogy mit csinálunk nyáron (medencében pancsolunk), és mi mindent mókázhatunk télen (hóembert építünk)" /Ellenfény 2007.12.04./

Valóban, a kicsik számára jól felismerhető figurák voltak láthatók: kislány, házikó, katica, gomba, stb. vonultak fel színes, puha jelmezekben és díszletek között. Minden az volt, ami.
Az egyszerű cselekmény, a négy évszak váltakozása azonban csak a nagyobbacska gyerekek számára mondhatott valamit. Kétéves lányom aligha emlékezhetett milyen a hó vagy karácsony, neki általában fontosabbak az aktuális események, illetve azok, amelyek rövid idő alatt ismétlődnek. Úgy tűnt, számára a legfontosabb élmény a nézőtéren összegyűlt gyereksereg volt, inkább rájuk reagált és nem a színpadi történésekre. Ezt az együttlétet inkább gondolom természetesnek, mint rituálisnak, bár az ilyen együttes cselekvés (együtt tapsolunk, ijedünk meg és visítunk fel) valóban ritkán adatik meg a gyerekek számára.

Összességében tehát nem vagyok meggyőződve arról, hogy a csecsemőknek színházba kellene járni. Nem tudom van-e recept arra, hogyan kell gyermekeinkkel megkedveltetni a művészetet. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán be kell-e avatkoznunk a folyamatba. Talán csak nyitott, érdeklődő gyermekeket kell nevelnünk, a többit azután már rájuk bízhatjuk.