Láttam

Nem túl szokványos állítással kezdeném írásomat: május 21-én, szerdán este fájt a torkom. Miért érdekes ez, ötlik fel nyilván a kedves olvasóban a kérdés.

Kritikusok között folyik a vita, vajon mennyire tudja az ember a látottakat-hallottakat objektíven értékelni. Mennyire tudja függetleníteni magát az ember magánéleti, munkahelyi, vagy bármely más jellegű örömeitől, vagy épp problémáitól, hogy az adott előadást ne a saját örömén-bánatát keresztül lássa? Az én véleményem, hogy teljesen nem zárható ki a magánélet, de azért törekedni kell rá. És mivel nem tudom, mennyire befolyásolta a véleményemet, hogy az előadás estéjén pár napja már kínlódtam, ezért inkább leírom az elején.


Az est a Budapest Tánciskola hagyományos, minden tavasszal megrendezésre kerülő bemutatója volt. Az iskola növendékei táncoltak három egyfelvonásos darabot, melyekben annyi közöset találtam, hogy a "tiszta tánc", vagy "tánc önmagáért" kifejezésekkel leírható vonulatba tartoznak. Magyarul: nincs cselekmény, nem akar a koreográfus semmit mondani. Azért olyan mozdulatokat talált ki, amilyeneket, mert az szerinte szép. Divatos vonulat a kortárs táncban.

Az első egyfelvonásos (Forrás) kissé rendhagyó módon készült (ha jól értem az egyébként elég kusza mondatokkal dolgozó programfüzetből): a táncosok saját mozdulatait a rendező (Angelus Iván) gyúrta egésszé. A szerkesztő elv - ha jól vettem észre- az lett volna, hogy bizonyos mozdulatokkal a táncosok átadják egymásnak a stafétát, rövidebb időre szólóikkal-duóikkal a színpadon maradnak, majd a csoport egy része ismét előkerül a kulisszából, más kapja a stafétát, és így tovább a végéig. Ennek a munkamódszernek van egy nagy veszélye, nevesül az, hogy a táncosok által kitalált mozdulatok nem állnak össze egy egésszé a próbafolyamat végére. Sajnos, ahogy én láttam, ez így is történt. Látszott az előadókon a munka, nem rajtuk múlt, de a darab szétesett egymáshoz nem nagyon köthető darabokra. A legjobban Furulyás Dóra és Fülöp László kontakt-szerű duettje sikerült. Itt lehetett látni milyen is lehetett volna a darab, ha. De sajnos nem. A töredezettséget a zene is: montázs, klasszikus és modern darabokból.
Végig érthetetlen maradt számomra, hogy a darab elején miért Rossini muzsikája szólt. A mozdulatok, a táncnyelv jellegéből adódóan jobban működött a darab azon része, melyet modernebb muzsika festett alá.

A második darabot (Csendszigetek) Bakó Tamás koreografálta. Ő a Budapest Tánciskolában végzett, ezért a meghívás. Ez a mű szintén rendhagyó, csak ez nem a készítés, hanem a zene szempontjából, ugyanis az teljes mértékben improvizáció. A terv lényege az volt, hogy megfordítja az alkotó a megszokottabb folyamatot (adott zenére improvizál a táncos), tehát a betanított koreográfiát eltáncolja az öt fiú, a zenészek meg játszanak rá, ami eszükbe jut. Sajnos az elmélet gyakorlatban itt sem működött jól. A táncosok (Csuzi Márton, Juhász Péter, Bordás Emil, Varga Csaba, Kelemen Krisztián) korrektül végigdolgozták a számot, kisebb nagyobb pontatlanságon kívül rontást nem nagyon fedeztem fel, de a zene csak néhol találkozott a koreográfia ívével, általában tehát gyengítette a koreográfiát. Sajnáltam nagyon, ugyanis látszott a táncosokon, hogy tőlük lehetne jóval több is ebben a számban.

A harmadik, záró darab egy világszerte ismert alkotó munkája. Eléonore Valére a neves P.A.R.T.S. iskolában végzett, majd táncolt Wim Vandekeybus együttesében. A darab Thierry de Mey On Friskin című zenéjére készült és tökéletesen megvilágította, mennyire jól együtt tud működni egy koreográfia a hozzá tartozó zenével. Továbbá azt is láthattuk végre, hogy ezek a tanítványok tényleg tudnak táncolni, ha van mit. Három leány és három fiú táncolta a rohanó, lendületes, kristálytiszta mozdulatokból építkező darabot (Bartók Andrea, Furulyás Dóra, Koncz Judit, Mádi László, Mikó Dávid és Zsíros Gábor). Az egész darab egy nagy rohanás, szinte pillanatok alatt vége lett sajnos. Ezt még néztem volna.

Mindhárom mű fényterveit és világítását Pete Orsolya készítette. A fények pontos, éles váltásokkal aláfestették a táncot és szerencsére nem kellett ismét azon értetlenkednem, hogy vajon miért gondolják a modern táncosok, hogy félhomályban előadni jó.