Láttam

Igazi spanyol hangulatba való belecsöppenést ígértek a program szervezői a Fonóba látogatók számára, és Spanyolországot népszerűsítendő mindenféle jóval várták vendégeiket.
Elsőként kiemelném a remek andalúz borokat. Ugyan a borkóstolót a filmvetítés utánra időzítették, a türelmetlenebbek a büfében vásárolhattak az andalúziai Barbadillo pincészet kiváló sherry boraiból. Magam is így tettem, két fajtából kóstoltam, a többire nem vállalkoztam, különben most nem tudnék hitelesen beszámolni az eseményekről...
Az este első programja Pedro Almodóvar La flor de mi secreto című filmjének vetítése, remek film, jó választás. Táncos vonatkozása, hogy egyik mellékszereplője Joaquín Cortes, ismert flamenco táncos illetve Manuela Vargas nálunk kevésbé ismert, sevillai származású táncosnő. A filmben egy rövid táncos jelenetüket is láthatjuk.
Az említett borkóstolót követte a számunkra ennél is érdekesebb flamenco program. Oscar Guzmán gitárművészt szuggesztív előadónak jelentették be, aki nagyszerű játékával betölti a teret. Én azonkívül, hogy zseniálisan játszik, többet a fentiekből nem észleltem. Valószínűleg így járt az a kedves vendég is, aki az első tíz perc után álomba merült, és teret betöltő (!) horkolásával szórakoztatta a nagyérdeműt. Én együtt éreztem vele, néhány bor után, este fél tizenegykor nehéz volt követni a virtuóz gitárszólókat, a nézőtér hangyafészekként zizegett, a bejárathoz közel ülők gyakran látogatták a mosdót, büfét, stb.
Szinte felüdülésként hatott, mikor Vámos Veronika és Bajnai Beáta a színpadra lépett, hogy két szám erejéig részt vegyen a mester előadásában. A közönség érezhetően fellélegzett és kihúzta magát: végre élet a színpadon, föld a láthatáron! Egy számban tapssal kísérték Guzmánt, a második számban Vera táncra perdült két rövid fordulóra (pataitas por bulería), bár az improvizáció nem nagyon sikerült, nem voltak együtt, mégis kedves volt az ötlet.
A táncbemutató (Vámos Vera és két tanítványa) szerintem egyáltalán nem illett a műsorba. Akárhogyan is vakaróztunk Guzman játéka alatt, mégiscsak érezhető volt az élő zene varázsa, de lehet, hogy csak azután szépült meg az emlék, miután a hangszóróból José Mercé hangja áradt szét: Soy de La Mercé, barrio Santiago que me vío nacer...Nincs semmi baj vele, szeretjük.  Szépen táncoltak a lányok is, de üresnek éreztem, és nem a táncot. Sem díszletet, sem világítást nem használtak a produkcióhoz, a szokásos színházi fekete vászon előtt táncoltak, még a jelmezre sem fordítottak elég figyelmet (az egyikük például egyszerű tornadresszben és próbaszoknyában táncolt, és én értem, hogy ő egy tanítvány,  de azért valami rendes ruhát kaphatott volna magára).  Rendkívül fontosnak tartom, hogy ha már gépzenére kell táncolni, akkor legalább a látványt kicsit dobjuk fel. Vera kiváló táncos, sajnálom, hogy nincs mögötte csapat, zenészek, így hiába táncol szédületesen jól, még sincs íze, ereje a produkciónak.
Tehát szerintem kár volt így szétválasztani az élő zenét és a táncot. Guzmannak van egy flamenco együttese is, akár ők is jöhettek volna, ott van ének és tánc is, láthattuk őket például két éve a balatonfüredi gitárfesztiválon, és ugyanaz a Dani de Utrera az énekese, akit a „La Kati” Companía Flamenca-ban is láthattunk nemrégen. Talán elég lett volna egy koncert énekkel és tánccal erre az estére.
A programot a Sacreo Flamenco előadása koronázta meg, őket most nem fényezem, korábban már megtettem. Bulihangulat kerekedett a végére, az előtérben található kis színpadon játszottak egy rövidet, köréjük gyűlt a közönség, meghitt, baráti hangulat alakult ki, a nézők közül is táncoltak néhányan bulerías fiestát. A Sacreo egy másfajta flamencot mutatott be, kevésbé művészit, inkább szórakoztatót, de a közönség sokkal inkább érezhette úgy, hogy részese valami közös jónak.