Láttam

Nyitott szemmel – Bálint Ház, május 24.
Keck Mária – ének, tánc, rendezés; Sovák Anna – ének, tánc; Bajnai Bea – palmas, tánc; Mózes Zoltán – ütőhangszerek; Rőthy Krisztián – gitár

    A szombat esti előadásra nagyon kevesen jöttek el, ami azért meglepett, de a legnagyobb meglepetés mégiscsak maga a produkció volt.
    Az előadás nyitó és záró darabjául egyaránt keserű, fájdalmas dalt választott és adott elő Keck Mária, az előbbit spanyol nyelven flamenco stílusban, utóbbit pedig magyar nyelven cigány stílusban. Ez a megoldás keretbe foglalta a mondanivalót, mégis rettentő nyomasztó érzés volt, mert nem oldotta fel a kezdésnél ránkzúdított feszültséget, hanem visszarántott, és valami melankolikus világfájdalommal kellett távoznunk a helyszínről. A majd másfél órás előadás szünet nélkül nekem hosszúnak tűnt, annak ellenére, hogy a számok stílusa változatos volt, néha egészen szórakoztató.
    „Egyedi, különböző kultúrákat összefonó, rituális, színházi táncelőadás. A szenvtelenség, szökött álmok és közöny ellen csepegtessük nyitott szemünkbe.” - írták önmagukról és műsorukról. A két meghatározó vonulat a flamenco és a cigány dalok voltak, néha már a popzenéhez közelítő, friss számokkal. A színházi és rituális jellegét nem fedeztem fel, de volt mondanivaló, tartalom, méghozzá egyfajta utazás a lélek sűrűjében.
    Több dolog nem tetszett vagy nem fogtam fel a jelentőségét.  Sovák Anna táncbetétei például teljesen megleptek, két számban ugyanis mozgással kísérte a zenét és az éneket, és nem fordítva. Nem nagyon értem, mi volt a koncepció, hacsak nem a spirituális utazás része akart lenni. Nekem kicsit terápiás jellegű mozgásnak tűnt, egyfajta szabad táncnak flamenco elemekkel, talán benne lenni jobb volt, mint kintről nézni. Annát nézve, de az egész műsort nézve is az volt az érzésem, önmaguknak szánták ezt az előadást, néha megfeledkezve a közönségről, azokról a bizonyos nyitott szemekről. Anna viszont nagyon jól énekelt, harsányan, élénken, de kicsit érzelgősebben is, mint máskor, kétségtelen, így jobban belesimult az este hangulatába.
    Bajnai Bea viszont nem táncolt, pedig nagyon vártam. Tapsolt, és lelkesített. A sevillanast, a rövid, de buta rumbát és a bulerías fiestát, amiben kevéskét táncolt, nem veszem teljes értékűnek, mégis sokat hozzátett a produkcióhoz és a mondanivalóhoz. Az érzelmileg, bánatilag, önkifejezésileg túltöltött előadás néha már felemelkedni látszott, a közönség is egybeolvadt a színpadon túlcsorduló lelki folyamatokkal. Aztán Bea egy mozdulatával rántotta le az egészet a földre, mintegy arculcsapva az  elmerengőket. Van valami földszagú benne és a mozgásában, valami erős húzás lefelé, egyszerűség és pimaszság.
    Keck Mária táncolt, meghalt és feltámadt, sírt, és újra csak sírt, de leginkább énekelt, vagy mindent egyszerre. Néhány számban táncolt csak, de abban hiba nem volt, továbbra is ördögi és zseniális. Az ének is gyönyörű és hátborzongató, de sajnos néha nincs ereje, a "zúzósabb" számoknál, mint a rumba vagy bulerías, egyszerűen nem lehetett hallani.
    Az ütős, Mózes Zoltán, bár látszott, hogy cajónon nem szokott játszani, biztosan hozta a ritmus alapot. A megfelelő helyen kannán is játszott, jól.
    A gitárjáték feladatmegoldósra sikeredett, ennek minden előnyével és hátrányával. A hallhatóan nem eléggé begyakorolt számokkal nem volt különösebb baj, és általában az egész nagyon jól szólt. De ennél sokkal többet már nem tett bele a gitáros, Rőthy Krisztián.

    Az egész előadás alatt szorongtam, mert visszafojtottságot éreztem, mintha a nagy ellazulásra várnánk, amit nem engednek meg nekünk az előadók, de maguknak sem. Amint oldódott ez a feszítő érzés, és felszabadultam a nyomás alól, és már elhittem volna, hogy mégiscsak szép a világ, újra a bánatra kárhoztatott lélek panaszát hallgattam és már indultam volna, akárhová.