Röviden összefoglalom, amit az opera kissé megbízhatatlan, információhiányos honlapjáról tudni lehet a 2010/11 évadról. Természetesen azt még az Operában sem tudják, hogy melyik szerepet ki fogja táncolni, ezért maradunk pusztán a műsorterv ismertetésénél.
Alább látható, milyen darabokat, hányszor láthatunk majd:
| Zorba | 4 |
| Elfújta a szél | 6 |
| Rómeó és Júlia | 8 |
| Balanchine est | 8 |
| A rosszul őrzött lány | 6 |
| A diótörő | 11 |
| A bajadér | 6 |
| A makrancos Kata | 6 |
| A vágy villamosa | 7 |
| Örvényben | 6 |
| Karamazov testvérek | 6 |
| Hófehérke és a 7 törpe | 7 |
Félkövérrel szedve a két bemutató, amiből az egyik nem is igazi bemutató, hiszen az Erkel Színházban már sokat láthatta, aki akarta. Vicces, könnyű kis darab, a megfelelő szereplőgárdával nagy siker lehet, kíváncsian várom. Mint ahogy kíváncsian várom a másik bemutatót is: mai magyar koreográfus új egész estés balettje! Ilyenből láttam mostanában nagyon jót (Harangozó: Hófehérke és a... csak nem tudom, miért számmal 7? ), de született borzalmas is az elmúlt években (Pártay: Elfújta...). Remélhetőleg a két bemutatót megnézem és írok róla. Persze ezzel a zárójelezéssel cselesen újabb két elemet kipipáltam a listából, tehát a Hófehérke jó, hogy van, az Elfújta a szelet természetesen nem értem.
A Zorbát már tavaly előtt sem értettem, de mint akkor is írtam, rég láttam és azóta lehet, hogy jobb lett. Persze azóta nem néztem meg újra és nem hinném hogy ilyennel akarnám magam kínozni. Nyilván rosszmájúság lenne feltételezni, hogy azért van műsoron eme csodálatos műremek, mert a balettigazgató és a koreográfus egy és ugyanaz a személy.
A három Shakespeare-Seregi darab (Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, Makrancos Kata) folyamatos közönségsiker és a közelmúlt balett-termésének színe-java, tehát nyilván helyük van a műsorrendben. Idén a Szentivánéji álom marad ki, gondolom jövőre meg majd lesz. Jó ez így.
Klasszikusnak ott a Bajadér és az elmaradhatatlan (és gyakorlatilag minden korosztálynak élvezhetetlen, kifejtem itt) Diótörő. Modernnek (értsd: XX. század első fele) Balanchine, kortárs-szerűnek az Örvényben balettest és a sajtóban általában elmarasztalt Karamazov testvérek (én személy szerint nem marasztaltam el).
A problémám a nemzetközi kortárs irányzatok hiánya. Miért nem lát a magyar Forsythe, Kilián, Wayne McGregor darabokat itthon?
A ma reggeli hírekben hallottam, hogy Harangozó Gyulát kinevezték. Mostantól ő lesz az Operaház miniszteri biztosa. Tudják, az az ember, aki... mit is csinál?
A családi hangulatú magyar kortárs táncéletben vannak ritka műfajok. Ilyen a vidám, szórakoztató darab és ilyen a gyermekeknek készült táncelőadás is. Többek között ebben az utóbbi műfajban mozgolódik egy ideje Bozsik Yvette társulata (nyilván nem véletlen, hogy a gyermek-korszak egyszerre érkezett el az együttes és a koreográfusnő életében).
Vászon foglalja el a színpadnyílás közepét, amire rövid ismeretterjesztő filmet vetítenek. A társulat vezetője, Bill T. Jones röviden beszél arról, miért készítette ezt az előadást, miről szól, illetve olyan információkat oszt meg velünk, amitől elvileg érthetővé válik az előadás.
A színháztörténetírásban elfogadott tény, hogy sok mindent meg lehet örökíteni egy előadással kapcsolatban, azonban az egyik legfontosabbat - a színészi alakítást - nem. Ennek oka, hogy bár le lehet írni bizonyos szavakat, mellyel jellemezhető a színész játéka (például: modoros, összeszedett, ihletett, stb.), ezzel senkit nem vittünk közelebb ahhoz, hogy ténylegesen el tudja képzelni, milyen volt az adott alakítás az adott előadásban. Persze valamilyen képet kialakít majd magában. Ha időben, térben, közel vagyunk egymáshoz az olvasóval, iskolázottságban, a társadalomban elfoglalt helyünkben és sok más dologban nagyon hasonlóak vagyunk és már látta az adott színészt más darabokban, akkor talán hasonló elképzelései lesznek, mint ami a valóságban történt. Természetesen ez még mindig óriási távolságra van attól, hogy megörökítettük volna a színészi alakítást.