HTML

Láttam

Tánc és környéke. Főleg balett és modern. Általában vélemény, ajánló csak ritkán.

Címkék

ajánló (20) balett (45) flamenco (21) kult (112) kultúra (115) megmondó (12) modern tánc (52) operaház (36) tánc (119) trafó (12) web (14) Címkefelhő

Keresés

Google

Friss topikok

2009.11.09. 08:00 Gyagilev (törölt)

Karamazov testvérek - balett az Operában

Címkék: kult kultúra tánc balett operaház modern tánc apáti bence

Aki olvasta Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij művét, csodálkozhat a hír hallatán: a Karamazov testvérekből balettet készítettek. Az író egyik leghosszabb, legtöbb eszmét, gondolatot ütköztető regényét komoly vállalkozás táncba átültetni. Persze egy olyan koreográfustól, mint Borisz Eifman, aki Csehov Sirályá-ból, vagy Bulgakov Mester és Margaritá-jából is csinált már egész estés balettet, talán mégsem annyira meglepő. Ráadásul kicsit sárga, kicsit savanyú világpremierként is felfoghattuk a szombat esti előadást, hiszen nálunk mutatták be először a darabot élő zenével.

Egy ilyen nagyívű regény táncelőadássá alakításának nem sok értelme lenne, ha csak a könyvben már megírt eseményeket látnánk sorról-sorra egymás után a színpadon. Az előadás sikere azon múlik, sikerül-e kiemelni a műből azokat a jeleneteket, azokat a szereplőket és azokat a cselekményszálakat, amelyeket nem csak lehetséges bemutatni a táncszínpadon, hanem amelyeket tovább lehet árnyalni, amelyek jelentését mélyíteni lehet a mozdulatok segítségével. Fontos továbbá, hogy mindehhez olyan táncnyelvet és színpadi világot találjon a koreográfus, amellyel ezek a többlettartalmak valóban kifejezhetők és a nézők számára érthetővé válnak.

 

Borisz Eifman hat szereplőt emelt ki a regényből, ezzel kijelölve azokat a – főként lelki – folyamatokat, melyek őt a regényben leginkább foglalkoztatták. Az apán, Fjodor Pavlovics Karamazovon és három fián (Dmitrij, Iván, Alekszej) kívül csak a két legfontosabb női szereplőt, Grusenykát és Katyerinát tartotta meg. Az első felvonás az apa és fiai között lévő viszony körül forog. A sok szcenikai bravúr egyike zseniális tömörséggel foglalja össze ezt a kapcsot: az öregen lévő gumiszalagokból lévő ruhába belegabalyodik mindhárom fia, majd a ruhát széttépve mindhárman a rájuk ragadt daraboktól próbálnak menekülni. Karamazovi vér csörgedez mindannyiuk ereiben, hiába vetik meg apjukat, annak életmódját, nem tudják teljesen kivonni magukat hatása alól. Látjuk még  Fjodor Pavlovics és Dimitrij szerelmét Grusenyka iránt, látjuk Alekszej próbálkozásait, hogy testvéreit és apjukat kibékítse, látjuk a Katyerina körül kialakuló drámát, aki hálából akar Dimitrij felesége lenni, miközben Ivánba szerelmes. Tökéletes színpadi érzékkel koreografált kettősők, triók ábrázolják a szereplők között feszülő érzéseket: például Grusenyka és Dimitrij, Grusenyka és Katyerina, vagy Iván és Katyerina között is (de szinte az első felvonás minden jelenetét felsorolhatnám) szép, izgalmas, kifejező mozdulatokkal dolgozik a koreográfus.

Míg az első rész a regényből kiemelt részleteket viszi színpadra, a második felvonás jobban elrugaszkodik a Dosztojevszkij által megírt eseményektől. Az elején még a regényben is olvasható eszmei vita zajlik a két testvér, Iván és Alekszej (illetve Iván lázálmaiban az Inkvizítor és Krisztus) között. Míg az Inkvizítor azt mondja, hogy az egyszerű, mindennapi embernek nincs szüksége a szabadságra, hiszen úgysem tudja értékelni, zsarnokian kell vezetni és kenyérrel teletömni a száját, addig Krisztus meg akarja szabadítani az embereket a félelmeiktől, hogy szabadon dönthessenek. Természetesen, hogy ez a vita értelmezhetővé váljon, a főbb gondolatokat a regényből idézve egy hang mondja a nézőknek, miközben látjuk a szereplőket, akik mozgásukkal alátámasztják a vita mélységét, komolyságát. Persze ennek a kérdésnek a baletté alakítása máshogy el sem képzelhető, mégis talán ez a legkevésbé sikerült része a darabnak. Vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy egy néző pár mondat alapján fel tudja idézni magában a két gondolatrendszert és azokat ütköztetni tudja? Szerintem nem sok, még akkor sem, ha olvasta a művet. A balett vége azonban már eltér az ismert műtől. A regény Dosztojevszkij által tervezett, de soha meg nem írt folytatásával zárul a balett. Az írótól tudjuk, hogy a terv szerint Alekszej lett volna a folytatás főszereplője, aki forradalmi eszmék hatására elfordul Istentől, de miután mindent szétrombolt és semmit nem talált a romokon, visszatér Istenhez. Ezzel az apoteózissal végződik az előadás. Az apa meghalt, Iván megőrült, de szerető asszonyra talált Katyerina személyében, Grusenyka pedig belátta, hogy tényleg szerelmes Dimitrijbe – sajnos kissé későn, akkor, mikor a férfi már börtönben sínylődik. Nem egy vígjáték.

A táncosok számára nehéz feladat volt a szerepek betanulása. Bár a darab táncnyelve egyértelműen a klasszikus balettre épül, a koreográfus rengeteg egyedi, látványos, már-már akrobatikus elemmel és sok, a különböző karaktereket jellemző találó mozdulattal gazdagította az alapanyagot, hogy megkapja ezt a néhol groteszk, néhol drámai nyelvet. Kozmér Alexandra a tőle megszokott szép mozdulatokkal és mélyen átélt drámaisággal formálta meg Katyerina Ivanovna alakját. Keveházi Krisztináról sok előadás után az a véleményem alakult ki, hogy bár szép a színpadon és a technikájával sincs feltétlenül probléma, színészi képességei sajnos nem nagyon vannak. Ez meg is látszott alakításán a második felvonásban: a szerelmes asszonyt nem sikerült meggyőzően eljátszania. Azonban – köszönhetően talán annak is, hogy a világítás miatt nem nagyon lehetett látni arcjátékát – az első felvonás gyönyörű, kihívó, kacér, mindenkit meghódítani akaró Grusenykáját tökéletesen alakította. Összességében számomra nagyon pozitív meglepetést okozott, szép, erotikus mozdulataitól itt-ott a lélegzet is bennakadt.

A férfiak a balettirodalomban kifejezetten ritka, hálás főszerepeket táncolhattak el. Komarov Alekszandr szinte lubickolt a kéjenc apa egyszerre groteszk és tragikus szerepében. A három fiú között nehéz lenne sorrendet felállítani. Csonka Roland Dimitrijként az első felvonás utolsó  jelenetében, az apagyilkosság előtt volt a legjobb, Apáti Bence Ivánja a második felvonás közepén az Inkvizítor-Krisztus vita végén ért a csúcsra, míg Medvecz József az előadás utolsó szakaszában volt a legmeggyőzőbb, bár zseniálisan oldotta meg mind színészileg, mind technikailag Grusenykával való kettősét is. A kar a megszokottnál jóval összeszedettebb, pontosabb volt; egyszerre és a zenével összhangban sikerült tömbszerű tömegjeleneteiket előadni.

A díszleteken, jelmezeken is látszott: a cél az, hogy semmi ne vonja el a figyelmet a leginkább a szereplők lelkében lejátszódó folyamatokról. A színpadon csupán a háttérben felállított vasrudakból, létrákból, rácsokból összeállított stilizált épületet látjuk végig az előadás alatt. Ez a helyszíne Fjodor Pavlovics orgiáinak, ez lesz később a fogház, majd Alekszej megvilágosodásakor valamiféle templommá, szent hellyé változik.

Rosszat nehéz mondani az előadásról. Egy mély, elgondolkodtató, látványos színpadi és mozdulati megoldásokkal operáló, egy percig sem unalmas előadást láttam. Kifejezetten örültem, hogy kortárs művet tűzött műsorra az Operaház, ráadásul olyat, ahol végre a férfitáncosok is megmutathatják, mit tudnak. És fontos tudni, hogy fehér hollóval van dolgunk, hiszen manapság valamiért nem divat egész estés, történettel bíró táncdrámát koreografálni. Egyesek szerint idejétmúlt dolog. Szerintem inkább nehéz dolog megölteni két órát tartalommal. Ráadásul ritkán talál egymásra egy tehetséges, mondanivalóval rendelkező koreográfus és egy képzett táncosokból álló társulat. Tanúi lehettünk egy szerencsés találkozásnak.

Az írás a 2009. november 7-ei előadás alapján készült.


4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://lattam.blog.hu/api/trackback/id/tr931509797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.