A táncterápiáról szóló sorozatunk második része a hatvanas évektől kibontakozó új irányzatokról szól, sok-sok pszichológiával. Előző írásunkban bemutattuk, hogyan fordultak a táncterápia úttörői, táncosok, színészek és előadóművészek az önismeret, a gyógyítás felé és hogyan igyekeztek gyakorlati és szakmai tapasztalataikat a pszichológia nyelvére lefordítani. A hatvanas évektől a már gyógyító módszerként elismert táncterápia képviselői a különböző lélektani iskolák kutatásaira támaszkodva dolgozták ki saját koncepcióikat.

A pszichoanalitikus elmélet szerint bizonyos emlékképek, impulzusok, vágyak a tudat számára nem elérhetők, vagyis tudattalan tartalmaknak tekinthetők. Korábbi fájdalmas élményeink, emlékeink, vágyaink elfojtásra kerülnek, és a tudattalanba kerülve fejtik ki hatásukat cselekedeteinkre. Elaine Siegel szerint táncunkban benne van a gyermekkorunk, mozgásunkkal autentikus módon fejezzük ki önmagunkat és tudattalan tartalmainkat, akár balettozunk, akár flamencozunk.

Itt kulcsfontosságú szerepe van a terápiás kapcsolatban megvalósuló indulatáttétel jelenségének. Az indulatáttétel Freud szerint minden emberi kapcsolatban megfigyelhető jelenség, mely egyfajta ismétlési kényszer hatására megvalósuló emlékezés. A személy ilyenkor korábbi kapcsolatait és az arra vonatkozó tudattalan vágyait és indulatait ismétli meg. A tánc segítségével ez a kényszeresség kibontakozhat, a tünetek új értelmezést nyerhetnek. Elhárított tudattalan vágyaink, késztetéseink, indulataink tudatosíthatóvá válnak. A viszont-indulatáttétel pedig az a jelenség, amikor a terapeuta a saját érzelmeivel válaszol a páciensére, s ezt visszatükrözve válik feldolgozhatóvá minden tudatos és tudattalan tartalom. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a terapeutára, mint egy üres papírlapra átíródnak a páciens elfojtott indulatai, így azok olvashatókká, értelmezhetőkké válnak.
 
A táncterápiára hatással voltak az egyén korai fejlődésére vonatkozó lélektani kutatások és elméletek. Életünk legkorábbi szakaszában mozgásos és érzelmi tapasztalatokat szerzünk, megtanuljuk az "én" és "nem én" különbségét, és a másik ember érzéseit, világát elkülöníteni a magunkétól. Kidolgozzuk az önmagunk megnyugtatására szolgáló eszközeinket, kialakul képességünk a bensőséges kapcsolatok kialakítására, az egyedüllétre és a kreativitásra, mindarra, amire életünk során szükségünk lesz. A test fejlődése primer testi tapasztalatokat is hoz magával, arra az egyszerű tényre csodálkozunk rá, hogy létezünk, és elkezdjük a valóságot felfedezni. Ezért életünk első, szenzitív szakasza meghatározó jelentőségű.

Joan Chodorow fogalmazta meg a táncterápiák egyik fontos alaptételét: a mozgás egyszerre irányul a tudatosság és a tudattalan felé. A mozgás erősíti énünk határait, ezáltal a kontroll funkciókat is, ugyanakkor eltemetett énállapotaink is megjelennek mozgás közben. Olyan pszichiátriai betegeknél, akiknél az énkép sérült, a tudatos mozgásos tapasztalat erősíti az énhatárokat, segíti a valóságosabb testkép fejlődését, és erősíti a tudatos nézőpontot. Egészséges énállapotú egyéneknél pedig a mozgás a tudattalan megnyitásának eszköze.

Sorozatunk első két részében láthattuk, hogy mozgás- és táncterápia fejlődésére egyszerre hatottak az új műveszeti formák, a kísérleti színházakban folyó műhelymunkák és a pszichológia, a csecsemőkutatás, az agykutatás, személyiségfejlődésünk korai, ún. preverbális szakaszának vizsgálatai. A folytatásban a magyarországi mozgás- és táncterápiás iskolákat ismerhetjük meg.

Forrás:
Merényi Márta: A táncterápia kialakulása és fejlődése
Atkinson, R.L.: Pszichológia

Folyt. köv.