Láttam

A Budapest Tánciskola hagyományosnak mondható táncestjén jártunk kedden (dec. 4.). Rendhagyó, a kortárs művészeti törekvésekkel egybevágó kezdés: "előelőadás" a Trafó parkolójában. Az ötlet szerintem jó, az élvezhetőségen sokat javított volna, ha nem december van, hanem május. Vagy legalább szeptember. Vagy leglább tíz fokkal melegebb. Mi ettől függetlenül végigálldogáltuk, sokan azonban nem akartak megfagyni.

A színházi rész kezdete előtt ismét tolongás a Trafó előterében. Sajnos nem értem, hogy miért van az, hogy ha kortárs előadás megtekintésére vállalkozik az ember (tánc, színház, akármi), miért kell előtte mindenféle szűk előterekben tolongani? Miért nem lehet beengedni a nézőket tíz perccel az előadás meghirdetett kezdése előtt? Ha nyolc óra van írva a jegyre, miért kell nyolcig zárva tartani az ajtókat? Persze ennek semmi köze az előadás alkotóihoz, annak minőségéhez. Olyan felütés azonban, ami kissé ronthatja (rontja) az ember hangulatát, ami az előadás megítélésében nem kifejezetten segít...



Az "Előjátékkal" kezdődött, értsd: valaki (jelen esetben Torda Kata) már táncol, miközben az emberek bejönnek, keresik a helyüket, beszélgetnek, köszöngetnek egymásnak, stb. Szintén nagyon kortárs dolog, de a fent részletezett okokból kifolyólag egyáltalán nem fogott meg a darab. Tulajdonképpen nem is emlékszem semmire azon kívül, hogy tényleg zajlott valami a színpadon.

Maga a hagyományos értelemben vett előadás ez után kezdődött. Keretes szerkezet vett föl, ugyanis a hagyományos Kilences című darabot (melyet minden évben az iskola elsősei táncolnak) idén kezdésnek csupa lány, befejezésnek csupa fiú táncolta. A darab - meglepő módon - kilenc (3x3) megvilágított fénykörben játszódik, ezekben táncolják az előadók saját maguknak megkomponált rövid kis variációikat, majd a darab kiötlője, Angelus Iván által meghatározott sorrendben cserélgetnek helyet egymással a táncosok és variációk. Látványos, rendszerezett, ötletes darab. A két verzió közül nekem a fiúké tetszett jobban, energikusabb, sokszínűbb volt (kifejezetten tetszett Busa Balázs önpofozó- és Kelemen Patrik lopakodó-variációja, illetve nem lehetett nem észrevenni Oláh Lászlót, aki még a felsőbb sorokban is félelmet ébresztett a nézőben energikus mozdulataival). Hozzá kell tenni azonban: nem vagyok benne biztos, hogy ha ők táncolnak először és a lányok zárják a műsort, nem ugyanennek a fordítottját írom most. Mindig nehéz feladat a félig még munkában/otthon/kocsmában ülő nézőt behozni a színházba.

A két csoportos koreográfia között többnyire duókat láthattunk. Általánosságban elmondható róluk, hogy sajnos nagyon sötétben játszódtak. Nem tudom, divat-e, vagy valami más oka van, de sokszor fordul elő kortárs előadásokon, hogy a fénnyel való játék az előadásokat nem kiegészíti, javítja, hanem kifejezetten kárukra válik. Itt is sokszor fordult elő, hogy nem lehetett rendesen látni, mi is történik pontosan, nem volt elég fény (vagy nem ott, ahol kellett volna). Más esetekben szép, szabályos négyzeteket vetítettek a padlóra, amiknek aztán semmi szerepük nem volt az előadásban (persze tisztelet a kivételnek).

Kivétel volt ez alól a Mese című duó (koreográfia: Biczók Anna, tánc: Biczók Anna, Furulyás Dóra), melyben a vidám fények üdítően hatottak az este fekete-fehér kontrasztjával szemben, de sajnos az volt az érzésem, hogy a koreográfián és a kivitelezésen lehetett volna még javítani. A Küküllő című szösszenetben (koreográfia: Farkas Zoltán Batyu, tánc: Baranyai Adrienn, Farkas Laura, Kormos Janka, Négyesy Attila, Zrínyi Dániel, Zsigovics István) magyar néptáncot láthattunk a Trafó színpadán meglepetésekkel fűszerezve (csak miért kellett szinte teljesen lakpcsolni benne néha-néha a villanyt? Értem a művészi szándékot, de látni is jó lett volna...).

Két személyes kedvencem következik:

A Tojás című (ötlet: Hevér Zsófia, koreográfia, tánc: Bartók Andrea és Hevér Zsófia) azért, mert nagyon nehéz dolog színpadon viccelni. Sokkal nehezebb, mint szenvedni, gondolom ezért van, hogy a kortárs táncosok nagy része szenved. Kissebb a rizikó. Ha viccelünk és nem értik, nem nevetnek, az előadás nem sikerült. Ha szenvedünk és nem értik, azt hiszik, velük van a baj, tehát úgy csinálnak, mintha mélyen átélnék és mindig úgy néz ki a végén, hogy az előadás sikerült. Ez a két lány vállalta a kockázatot és egy vicces, ötletekkel, jó gegekkel telizsúfolt rövid kis darabot adott elő, a közönség nevetett én meg boldog voltam, hogy van remény, a magyar kortárs tánc jövője nem az öngyilkosság.

A másik a Meló-dráma (koreográfia: Fülöp László, tánc: Fülöp László, Vakulya Zoltán), amelyik egy jól felépített kontakt-duó, szintén sok ötlettel és rengeteg energiával. Jó lenne ezeket látni még valahol.

Egy kérdésem maradt a végére a műsorfüzet böngészésekor: mit csinál az az ember egy táncdarabban, akinek a neve elé az van írva, hogy "struktúra" ? Aki tudja, komentelje be, legyen olyan kedves. Köszi.