Kun Attila neve nem ismeretlen a magyar táncéletben. Sajnos gyakran fordul elő vele, hogy hosszabb időt külföldön tölt. Most sem itthon dolgozik, de hazajött koreografálni egyet. Van ebben a történetben azonban valami furcsa, egyedi. Egy olyan együttesnek készített ugyanis darabot vendégkoreográfusként, amelyet ő alapított és amelynek három éve már nem tagja (az okokról egy nagyon jó interjúban itt lehet olvasni).
A PR-Evolution együttes megalakulása óta közel áll a szívemhez. Bár nem sok előadásukat láttam (a Merengőkről viszont írtam is itt a blogon), valamiért az a kép alakult ki bennem, hogy ha olyan előadást akarok látni, ahol táncosok táncolnak (táncos: a test számára nem akadály, hanem eszköz; a mozdulatai magabiztosak; azt csinálja, amit szeretne, nem ami sikerül; az előadás jelentős részét két lábon, nem hason/háton tölti ...), akkor az ő előadásaikon nem érhet csalódás.
Kun Attila koreográfiája az ID címet viseli. Hogy ne csigázzam tovább az olvasót: a darab remekmű. Jó táncosok, szép mozdulatok, vicc, irónia, egyediség. Ezek jutottak eszembe hirtelen. A Trafó teljesen üres terében az előadás háromnegyed órára képes teljesen lekötni. Amint a darab egyik ötlete kezdene kifújni, rögtön jön a következő olyan természetességgel, hogy szinte észre sem veszi a néző, hogy egy teljesen más minőséget lát. A figyelem soha nem lankad, a nevetést váltja a gondolkodás, a gyönyörködés, majd ismét egy kis mosoly és mindez sokszor, véget nem érőn. Közben annak is örül az ember, hogy a kortárs táncelőadásokban gyakran használt beszéd itt a helyén van, nem lóg le a színpadról, nem fölösleges. Kifejezetten vicces a két földön fekvő táncos dialógusa mozdulatlanul, zene nélkül. Magyarországon mindenképpen meg kell említeni, hogy amikor az előadást indító egymás mellett táncolást felváltotta az első uniszónó blokk, ahol a három férfinak és a három nőnek egyszerre kellett mozognia perceken át, leesett az állam. Valahogy így kell ezt, máshogy pedig nem is érdemes. Ha azt mondja az alkotó, hogy itt ti hatan egyszerre, akkor az egyszerre kell, hogy legyen, mert ha nem, akkor az egy másik darab. Itt egyszerre volt.
A táncosokról szólva külön kiemelem Varga Csabát, és nála is jobban Baranyai Balázst. Az ő egyhelyben előadott záró szólója egyszerűen zseniális volt. Érzelmek széles skáláján vezette végig a nézőt, majd a végén humorral zárta a tömény, mozgalmas, izgalmas, profi előadást. Tiszta mozdulatokból felépített, a szivárvány sokszínűségével vetekedő építmény. Taps a táncosoknak és a koreográfusnak is.
A szünetben azon gondolkodtam, hogy én most nem lennék Mészáros Máté helyében, mert innen nem nagyon van tovább. Lehet valamivel jobbat csinálni, meg ugyanilyet is, de akkor is hasonlítgatni fog az ember, ha akar, ha nem. Sajnos azonban nem hogy ugyanilyen nem volt a Változó című darab, hanem sokkal élvezhetetlenebb. Míg Kun az üres teret töltötte be némi fény de leginkább gondolatai, ötletei és a táncosok segítségével, Mészáros Máté felütötte a "Hogyan alkossunk nagyon kortárs darabot" című kézikönyv első kötetét és megnézte benne, mi kell a színpadra, hogy senki ne keverje össze az alkotást a Diótörővel. Azt találta a könyvben, hogy víz, homok, füst és sötét mindenképp kell, ha lehet, akkor egy-két női mell sem árt (egy zárójel erejéig a sötétről: továbbra sem értem, hogy egy alkotó miért gondolja, hogy jó, ha a néző nem látja az alkotását). Ennél sokkal tovább azonban nem jutott. Persze azért ez egy kicsit igazságtalan vele szemben, ugyanis a lendületes és akrobatikus mozdulatokkal tűzdelt koreográfiának néhol voltak jó pillanatai. Úgy is mondhatnám, hogy látszik, hogy nem a semmit akarta nekünk eladni az alkotó. Csak valahol félresikerült a dolog. Elemezni hosszan lehetne, amit láttunk (anyaméh, születés, különállás-beolvadás, összeütközés-együttlétezés, halál, stb.), de ez nem változtatna a megítélésemen. Az utolsó jelenet azonban, amikor az egyik táncosnő tisztálkodási rítust hajt végre felsőjét a nyakából leoldva, majd hátrasétál az addig különálló, félmeztelen, halottnak tűnő férfihoz és megmosdatja őt is, zseniálisra sikerült. Így van értelme meztelenkedni a színpadon. Ez táncszínház, ez egy kiindulópont. Aki ilyet tud, az bármit tudhat. Csak most épp nem sikerült.
Kun Attila: ID
Koreográfia: KUN Attila
Zene: montázs
Fénytervező: Vida Zoltán (Sz.Zs.-nak)
Jelmez: Kalicz Klára
Táncművészek: Nemes Zsófia, Sebestyén Tímea, Tonhaizer Tünde, Baranyai Balázs, Varga Csaba, Zsíros Gábor
Mészáros Máté: Változó
Koreográfia: MÉSZÁROS Máté
Zene: Falucskai Adrián - montázs
Fénytervező: Vida Zoltán (Sz.Zs.-nak)
Jelmez: Kalicz Klára
Alkotók, előadók: Baranyai Balázs, Mészáros Máté, Nemes Zsófia, Tonhaizer Tünde, ZsírosGábor
Az előadás ismertetője és a szereposztás olvasható a Trafó honlapján.
